Az ember általában meghall egy bizonyos zeneszámot, és szinte azonnal eldönti, hogy az tetszik-e neki vagy sem. A dalt jellemzően csak az egyik oldaláról ismeri meg, egy előadótól, egyfajta stílusban. Ezek alapján persze nem várható el, hogy objektíven, minden szempontra kiterjedő kritika szülessen meg bárkiben is. És talán ez éppen így van kitalálva az emberben.
Szelektáljuk a dalokat egyszeri hallás után, esetleg a stílus alapján. Velem is így van ez: amint elér hozzám egy zeneszám, azonnal megszületik bennem az értékelése. Ítéletet hozok az alapján, hogy melyik stílusra voltam kíváncsi, amelyre lényegében nyitottságot is mutattam.
Az én kedvenc stílusom a pop-rock. Mivel ez a stílusmeghatározás sokkal több zenei árnyalatot ölel fel, ezért ezen belül a keményebb, szólógitárosabb, ritmusosabb, jobban a dobokra épülő számok jönnek be nekem. Fontos szempont emellett, hogy ez a zene mégsem csap át metálba, de nem is hard rock, hanem jól énekelhető muzsika.
Mivel szeretem ezt a zenei megszólalást, öröm számomra, hogy keresztény üzenetű számok és együttesek is léteznek ebben a stílusban. Ezt a műfajt eléggé megszerettem és erős kötődésem van hozzá. Bizonyosan a szüleim példája érezhetően befolyásol ebben a zenei irányultságomban, mert ők is hasonló stílusú és üzenetű zenéket kedvelnek és hallgatnak odahaza. Hozzájuk viszonyítva azért az én kedvenc stílusom inkább a rockosabb műfaj.
A szüleim nem csak ilyeneket játszanak, ők írnak könyedebb, poposabb, lazább számokat is. Én nagyon szeretem a szüleim zenéjét, de mivel nálunk a csapból is szinte ez folyik, nem csak ezt hallgatom. Ezzel együtt alapvetően ez az a stílus, amihez olyan szintű kötődésem van, hogy már teljesen természetes, hogy a szüleim egyik száma a kedvenc dalom.
Ahogy a feladaton gondolkodtam, hogy mit írjak eszembe jutott hogy apáék egyik új számát nagyon szeretem. Így el is kezdtem róla írni, és igyekeztem megfelelni az iskolai elvárásnak. De akárhogy is próbálkoztam, sehogy sem akart összejönni a két oldalas fogalmazás. Rájöttem, hogy apáék daláról nagyon nehézkesen tudok csak írni bármi is. Elkezdtem azon gondolkodni: lehet, hogy mégsem ez lenne a kedvenc számom? Ezen a ponton egyszer csak eszembe jutott egy másik dal. Ez egyáltalán nem nevezhető rockosnak, sőt inkább már talán túlságosan is lágy, de mégis valami nem engedett el benne.
A dalt a szüleim a szeretesnővér keresztanyám örökfogadalmának huszadik évfordulójára írták. Már jópárszor hallottam, de nemrég teljesen megfogott ez az ének. A Mátyás templomban hallottam, ahol apáéknak 25 éves hálaadó koncertjük volt, és szimfonikus zenekar közreműködésével adták elő a dalaikat.
Amikor ez a szóban forgó ének felcsendült, hirtelen teljesen átjárt a melegség, aztán meg kirázott a hideg, és olyan boldogság töltött el, hogy azt szavakkal nem lehet igazán elmondani. A másik keresztanyám, a nagybátyám felesége adta elő. Gyönyörű volt. A vonósok, a fúvósok játéka és a szólóének egy számomra egészen újonnan felfedezett szépséget varázsolt elém.
Ekkor jöttem rá, hogy nem elég a zenét pusztán az egyik oldaláról és egyszer meghallgatni és az alapján ítélni, hanem érdemes azt ízlelgetni, meghagyva a szabadságot a befogadásra. Egyébként ennél a dalnál egy vonósnégyes is közreműködött, így az még csodásabb lett. Teljesen elvarázsolt.
A dal a Hűséges az Úr címet viseli. Az ének zeneisége mellett ekkor tűnt fel nekem az üzenet, amely finoman írja le Isten soha el nem múló hűségét. A szöveg elbeszéli, hogy az Úr szeret örökké, és hogy ez a legnagyobb erő. Éppen ez az erő sütött át a dalon. Nem meglepő, hogy a Mátyás-templom közönsége csak úgy zengte ezt a számot. Ennek olyan ereje volt, amit nagyon ritkán tapasztalhat meg az ember, magával ragadott. Érdekes módon az akkor megszületett élmény nem múlt el később sem. Megmaradt bennem a dal üzenetével együtt: az Úr hűséges énhozzám is, örökké szeret engem, és ennél nincs nagyobb erő.
Gável Ábel
Fotó: Tóth Róbert Ádám/dicsoitosziget.hu