Karácsony igazi ajándéka a kapcsolat. Isten a földre lépett. Ami az Édenben megszakadt, az Jézus Krisztusban újra egységbe forrott. Az adventi készületet sokszor valamiféle önkínzásként vagy amolyan megelőlegezett non-stop karácsonyi szirupszopogatásként éljük meg. Pedig leginkább egy lehetőségről van szó. Ez az akadálymentesített dicsőítésben csodálatosan felismerhető és átélhető.
Karácsony előtt minden évben ott visszhangzik bennünk Izajás próféta reményteli, egyben kemény munkára serkentő felszólítása: „Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” Ez a kiáltás nem kényszermunkára hív bennünket, hanem felcsillantja előttünk a célt – amit elérhetünk.
A völgyeket fel kell tölteni, a halmokat pedig el kell hordani. Csak akkor találkozunk Istennel, akkor léphetünk vele kapcsolatba, ha az akadályokat, a barikádokat először is megsemmisítjük. Amint ez megtörténik, olyan ajándékot nyerünk el – ha az Úr úgy látja jónak –, amelyre korábban nem is gondoltunk volna.
Az éneklésre általában – az istendicséretre pedig feltétlenül – igaz, hogy akadálymentessé kell azt tennünk. A friss levegőnek szabadon kell áramolnia a tüdőbe és onnan kifelé. Ily módon a hangszalagok feszültségmentesen szólalnak meg; elkezdhetik a teremtmény hálaénekét zengeni.
A végtelen pillanatai élhetőek át ekkor. A már-már ténylegesen megvalósuló időfelettiségben Istennek lehetősége lesz rá, hogy megérintsen minket e világ dimenziói között. Aki átélte már ezt, megtapasztalhatta, hogy a dicsőítés valójában egy önismereti kurzus – elkezdjük Isten szemével látni, hogy kik is vagyunk valójában. Emiatt arra is rácsodálkozhatunk, hogy kicsoda Isten!
Szabadok leszünk. Szabadok – de nem bármire vagy akármire, hanem: Istenben mindenre.
Ez minden egyéb megoldásnál nagyobb biztonságot és védelmet nyújt majd számunkra. Innentől kezdve nem az lesz a fontos, mit akarok én, hanem hogy mit akar tenni velem Isten. Az ő szándéka még az én önféltésemet is felülmúlja a szeretettel.
Az adventi nagy dicsőítők eljutnak erre a felismerésre, és végül dalra is fakadnak Isten dicsőítésében. Számunkra is adott a lehetőség, hogy az alázat, a lelki tükörbenézés által felismerjük az életünkben azokat a pontokat, ahol nem engedünk Isten szeretetének.
Amíg nem kezdünk bele ebbe az útkészítő munkába, azt fogjuk gondolni, hogy elvesznek majd tőlünk valamit, és ezáltal az életünk válik majd kevesebbé. Ám ha ezzel ellentétes folyamatok kezdődnek el bennünk, akkor élettel telünk meg a létrejövő kapcsolatunkban Istennel. Ez pedig el nem vehető öröm és boldogság: a dicsőítés csúcsa.
Ugorjunk hát fejest a dolgok közepébe, és készítsük az utat Isten előtt!
(Gável András szerző írása első alkalommal a Vasárnap Pengető rovatában jelent meg.)
