Lépten-nyomon és fennhangon hirdetjük, hogy modern korunk technikai vívmányai mennyi mindenre lehetőséget adnak. Akár a hétköznapi életet nézzük, akár az élet különlegesebb területeit, mint például az űrkutatás, a gyógyászat vagy akár a robottechnológia. Ma már bármit lehet, sőt kell is gépesíteni. Ezek az eszközök egy olyan, egymásra épülő és működésükben egymástól függő egységekként vannak jelen az életünkben, ami talán nem is tudatosul igazán bennünk; inkább csak érezzük, hogy így van. Az elektromos energia működteti ezt a hatalmas képződményt, amit akár lehet rendszernek is nevezni. Az ember – mint egy különleges sejthalmaz – csupán felhasználóként vesz részt ebben a gépek alkotta világban, nem pedig az egyik fontos alkotórésze annak.
Alapvetően örülünk a fejlődésnek, hiszen – reményeink szerint – ezáltal az életünk minősége is javul. Szoktam mondani családi vagy baráti körben, hogy ha dédnagyanyám feltámadna halottaiból, akkor bizonyára nagyot nézne a mai világra. Az is valószínűsíthető, hogy a dédim a kezdeti csodálkozások után még jó ideig magasztalná a tudomány fejlettségét. Hiszen ő már megélte azt a kort, amikor a „torokgyík” nevű betegség egyenlő volt a halállal. Persze erre lehet azt mondani, hogy manapság meg másféle betegségek vannak, ami ugyan igaz, de a gyógyulási esélyek százszorosára nőttek. Egy Afrikában élő éhező, szomjazó ember ezt aligha értékeli, hiszen neki ebből semmi sem jut. Az ő élete éppúgy kilátástalan marad akkor is, ha az ember eléri a Marsot.
Akár akarjuk ezt a tényt érteni, akár nem, ez akkor is így van, és szinte biztos, hogy így is marad. Az emberi társadalmak létformái és életlehetőségei közötti különbség már akkora, ami éppúgy felfoghatatlan emberi ésszel, mint ahogy dédnagyanyám sem értené, hogy a Hold nevű bolygóra már rátette a lábát az ember. Azt, hogy miről is beszélek, azt jól érzékelteti egy fotó, ami nem is olyan régen, 1993-ban – tehát csak 29 évvel ezelőtt – készült az afrikai Szudánban, egy ottani kis faluban. A kép készítője egy dél-afrikai fotós, Kevin Carter, akinek ez az alkotása bejárta az egész világot, és akkor sokakat felrázott a jólét okozta eszméletlenségből.
A kép címe: A keselyű és a kislány. A fotográfián egy nagy dögevő madár, egy dögkeselyű látható, amint egy tőle néhány méterre térdelő, éhségtől és szomjúságtól haldokló néger kisgyermek pusztulását várja türelemmel; és tudja, hogy nem várakozik hiába.
Aki ezt a képet megnézi, az rögvest más szemszögből látja korunkat; mondhatni, hogy azon vakító díszletek nélkül, csillogástól mentesen, melyek manapság is erős reflektorként veszik el a szem és – átvitt értelemben, de a testi érzékeléstől nem elválasztva – a lélek tisztánlátását.
A laptopomat amikor felnyitom, akkor ez a fotó ordít rám, ezt tettem ki háttérképként. Hogy soha meg ne szédítse, meg ne rendítse senki és semmi az emberi méltóságba vetett hitemet. Javaslom mindenkinek, hogy nézze meg ezt a képet, mélyedjen el benne. Akár azt is megteheti, hogy saját magát vagy egy közeli hozzátartozóját képzeli bele az ott látható helyzetbe. Tudom, hogy a látvány mélyen meg fogja érinteni azt, akinek még látó lelke van.
Azóta tudom jómagam is a helyén kezelni a mai, modern kor csodálatosnak nevezett eseményeit, eredményeit, amióta (25 éve) ismerem ezt a fotót. Tévedés ne essék, nem kárhoztatom a fejlődést; sőt elmondhatom, hogy magam is ennek köszönhetem – bizonyára sokakkal együtt – az életem. De addig nem fogok semmilyen tudományos eredmény előtt tiszta lélekkel meghajolni, amíg a világban, naponta közel 30 000 (harmincezer!) halott ember testét kell, hogy befogadják a temetők csak azért, mert nem volt mit enni vagy inni.
Aki olvassa az írásaimat, az talán így jobban megérti vagy elfogadja azokat, a jogosnak érzett indulataimat, amelyekkel azokat a csalókat és árulókat leplezem le, akik nemcsak felelősek azért, hogy ilyen rettenetes a valóság, hanem a legtöbbet is tehetnék azért, hogy a jelenünk és a jövő ne ilyen legyen.
Leitert András
