Hajlamosak vagyunk karácsony ünnepét felmagasztalni „szent napként”. Amikor nem szabadon, a saját módunkon tehetjük azt, amit egyéb, hétköznapi helyzetekben már megszoktunk. Alkalmazkodnunk kell valamihez, beépítve azt az életünkbe. Egy bizonyos cél felé igyekszünk, ami mégis különleges. És ez a feszültség folyamatosan fojtogat belülről, és bizony gyakorta előfordul, hogy veszekedésbe fullad. „Még a legjobb családokban is” – és valamiért éppen karácsonykor.
Istenkapcsolatunk szempontjából karácsonykor leginkább felszabadultnak kellene éreznünk magunkat. Kiváltképp Jézus megtestesülésének ünnepén: a Szabadító, a Messiás, a Mindenható, a megjövendölt Emmánuel közöttünk vesz szállást. Beengedjük ezt az üzenetet a szívünkbe, a házasságunkba, a családunkba, a kapcsolatainkba? Valószínűleg nem igazán. Idegesen rohangáló emberek, idealisztikus elképzelések, „gyorsanezmégbelefér” kapkodás jellemző ránk.
Mégis hol van az elcsendesedés? Hol van a befogadás? Mária és József befogadták Jézust. Őt kezdték el hordozni, és elindultak oda, ahová Isten küldte őket: kényelmetlen körülmények közé, hosszú útra, higiénia nélküli környezetbe, zsúfoltságba, szállásnélküliségbe, nélkülözésbe.
Barsi Balázs ferences rendi szerzetes a következőképpen kapcsolódik ehhez a gondolathoz:
„Bizony egynémely dologban még Máriának és Józsefnek is el kellett viselnie egymást.
Nem azért, mert rosszak voltak, hanem egyszerűen azért, mert mások. A lelki fegyelem tehát tapintatot is jelent, meg türelmet és önzetlenséget, a másik világának tiszteletben tartását és megbecsülését, a sikerének való örülni tudást és még sok egyebet, amit Szent Pál a Szeretethimnuszban különböző neveken összefoglal. A lelki fegyelem és a szeretet egymástól elválaszthatatlan, egyiket a másik nélkül gyakorolni életveszélyes.”
Hogyan tudjuk mégis ezt gyakorolni? Hát nem éppen úgy, ahogyan a világban általánosan elfogadott módon készülünk a karácsonyra. Jézus Krisztus földi befogadóihoz hasonlóan sokkal inkább meg kellene engednünk neki, hogy közénk jöhessen.
Istent fogadjuk be, ha beismerjük a gyengeségeinket, hibáinkat, őszintén és olcsó magyarázkodások nélkül. Úgy ahogy vannak. Erre hív meg minket Isten minden karácsonykor – és minden nap.
Nyolc napunk van hátra adventből. Merünk ezzel foglalkozni? Bátrak vagyunk elcsendesedni, hogy megkeressük és leporoljuk a kapcsolatunkat Istennel? Képesek vagyunk őt befogadni azokon a területeken is, ahová eddig nem engedtük be őt, vagy esetleg már rég elzavartuk onnan? Hogyan tudnánk gazdagabbá tenni egymást karácsonykor? Hát nem épp azzal, hogy a legdrágább kincset beengedjük a házunkba és a családunkba?
Engedjük meg, hogy a Békesség Fejedelme megszülethessen bennünk, eddig még talán soha nem tapasztalt módon! Álljunk meg! Nézzünk magunkba, és időt szánva a Legfontosabbra, merjünk szegény karácsonyt élni, hogy a leggazdagabb és örök időkre lévő kincset kapjunk a Jézus Krisztus személyében! Sokkal gazdagabb kincsünk lehet az így együtt töltött ünnepünk – akár pontosan eltervezett program vagy alaposan kitakarított ház nélkül, ahol nem a díszítés és a mérnökien megterített asztal lesz a fontos, hanem Akiért díszítünk és sürgünk-forgunk.
Higgyük el: a veszekedésnek nyoma sem lesz az ünnepünkben, mert az visszanyeri eredeti értelmét, ahol az igazi ajándékozó a Születésnapos! Ennél nagyobb áldás nem is lehet számunkra! Érdemes kipróbálni…
Gável-Drexler Gabriella; Fotó: pxhere
