A mostani, válságosnak nevezhető időket megelőzően már jó néhányan érezték, hogy itt valami nagyon nincs rendben; úgymond felgyorsult a világ olyannyira, hogy azt az ember már képtelen irányítani és csak sodródik valami különös ismeretlen felé. Nos, erre meg is érkezett az első komoly válasz – COVID19 –, amire tulajdonképpen nemcsak, hogy nem számítottunk, de valójában a teljes felkészületlenség állapotában érte az emberiséget. Azt az emberiséget, amelynek a nagy része meg volt arról győződve, hogy már elérte azt az állapotot, amelyet azzal a két szóval lehetne leírni, hogy: nincsenek határok.
A technikai fejlődés megállíthatatlanságába vetett hit már olyannyira eluralta a „fejlett” társadalmakat, hogy szinte már csak azon kellett elgondolkodniuk, hogy a nemrégen még elképzelhetetlennek tartott ötletek holnapra vagy – legkésőbb – holnaputánra fognak-e megvalósulni.
A kétkedők – köztük magam is – már gyakran elbizonytalanodtak, mivel csak azt látták, hogy a változások, a haladás lendülete nem csökken; és aki lemarad, az kimarad. Mármint abból a jóból, amiről úgy látszott, hogy már csak egyetlen karnyújtásnyira van. Az, hogy ennek milyen ára van, az már csak keveseket érdekelt; és pusztába kiáltott szónak, mintegy vészmadárkodásnak tűntek a figyelmeztető szavaink. Valójában senki sem tudta, hogy mi lehet az az erő, ami a helyesnek vélt útra visszatereli a magabízóvá lett társadalmakat. Sokan – de nem
elegen – szerettük volna lefékezni ezt az irgalmatlan sebességet, ám valójában el sem tudtuk képzelni azt, hogy ez miként is lenne lehetséges.
Lám-lám, mégis lett megoldás. Évekre kiürültek az autópályák, elnéptelenedtek a nagyvárosok utcái, nem voltak repülők húzta kondenzcsíkok tucatjai az égen; szinte csak a madarak trilláját és a méhek zümmögését lehetett hallani. Újra CSEND lett, újra érezhettük a TEREMTETT REND csendjét. Ez az állapot tulajdonképpen akár már válaszként is szolgálhatna a címbéli kérdésre, hogy IGEN, a várva-várt változás, még ha nagy áldozatok árán is, de bekövetkezett. Csakhogy a címben feltett kérdés valójában csak egy költői kérdés, amire nem kell válaszolni. Ugyanis az a kérdés, hogy:
Lesz-e Új Világrend? – igazából csak egy álságos kérdés, hiszen a Világ Rendje változtathatatlan és állandó; csak az ember hiszi azt magáról, hogy ebbe képes beleszólni.
Filozófusok sokasága, megannyi tudós elme és világuralomra törő elmeháborodott akarnok volt arról meggyőződve, hogy meg tudja változtatni a Világot. Háborúk okozta pusztulás, vér és szenvedés volt a következménye mindannak, amit az uralkodásvágy zúdított az emberiségre. Néhányan azt gondolták, hogy képesek beleszólni – mi több –, irányítani azt, aminek valójában csak résztvevői lehetünk; vagy legfeljebb együttműködői és alázatos társai a Természetnek.
Tehát: NINCS Új Világrend, legfeljebb Új Alkalmazkodási Rend van! Az meg már végképp nem kérdés, hogy kinek is kell vagy kellene alkalmazkodnia. Az is biztosnak tűnik, hogy ez a folyamat nem fog máról-holnapra megvalósulni és még sok áldozata lesz, de a megmaradóknak át kell értékelniük az elmúlt 2000 évet. Legelőször is azt kell elfogadnunk és megértenünk, hogy valójában milyen szerepet is szánt a Teremtő az embernek, és mi lehet az a legfontosabb feladatkör, amit maradéktalanul végre kell hajtanunk. Ha visszatekintünk az emberiség történelmére, bizony szinte csak azt láthatjuk, hogy a társadalmak rosszul sáfárkodtak a kapott lehetőségekkel, túlértékelték a saját képességeiket; képtelenek voltak magukat megtartóztatni és szerényen, alázattal elfogadni a kapott javakat és azokkal mértékletesen élni.
Azt meg, hogy miért csupán az elmúlt – kicsit több mint – 2000 év időtávlatát érdemes és kell megvizsgálnunk, remélem nem szükséges elmagyaráznom senkinek.
A jövőt tekintve viszont újra meg kell tanulnunk a szeretet, az alázat és a szolgálat szavak igazi jelentését; ugyanis kaptunk erre még egy kis Időt.
Leitert András; Fotó: pxhere
