Aztán végül ott áll az Ember pőrén

Leitert András Fények és árnyak című karácsonyra hangoló írását közöljük az alábbiakban.

Ahogy közeleg Karácsony ünnepe – Jézus születésének napja -, úgy növekszik napról-napra valamiféle várakozás az emberek többségében az iránt, hogy szebb és jobb legyen minden a saját életükben és az egész világot érintően is, egyaránt. Talán legtöbben ezt nem is akarják szavakba önteni, vagy nem is tartják meghatározó dolognak az erről való beszélgetést; elégnek tartják az ünnepi készülődés közbeni mosolyok és ölelések mély tartalmiságát, az őszinte szeretet megnyilvánulásának lehetőségét. Ilyenkor még szebbek a mosolyok, még tartalmasabbak az ölelések, hiszen mindent alá akarnánk rendelni a jótéteményeknek, a bensőségesség érzésének. Mindent jobban szeretnénk csinálni, hiszen azt érezzük, hogy megint kaptunk egy esélyt arra, hogy bebizonyítsuk igaz emberségünket. Igazoljuk azt, hogy – ugyan gyarlóak és esendőek vagyunk sok esetben, de – az igazi valónk az nem egy botladozó, hibát hibára halmozó hétköznapi csődtömeg, hanem egy csodálatra és büszkeségre hivatott isteni állandó.

A megbocsájtás és a bocsánat elnyerésének az ideje ez; várjuk és tiszta szívvel óhajtjuk, hogy megtörténjen ez, és ne kelljen magunkkal hurcolnunk ezeket minden nap újra és újra.

Alig várjuk a terhek letételének az idejét, szinte reszket a lélek ilyenkor, vágyik a megkönnyebbülésre; mert a Lélek az ilyen. Egész évben egyre csak görnyedtebben tartja meg az embert embernek, tűri a saját hibák és a mások okozta fájdalmak ólomsúlyát.

Tűr és tűr minden elvétett szót, eltévesztett tettet. Nem roskad össze és nem adja fel, mert a Lélek az ilyen. Ha nem ilyen hosszútűrő lenne, akkor minden bizonnyal nem bírnánk ki a Karácsonytól Karácsonyig terjedő időszakot, hanem már sokkal korábban összeroppannánk azok alatt a súlyok alatt, amit a hétköznapok történései rónak ránk. Igen, összeroppannánk a hosszútűrő Lélek nélkül; mert az Ember az meg ilyen. Túlontúl magabízó, alaptalanul öntelt, kivagyiságban élenjáró, a saját tudását túlértékelő résztvevője a Teremtett Világnak.

Ám, a Teremtett Világ mindig bebizonyítja azt, hogy az Ember csak kisebb mértékben lehet kivételezett helyzetben lévő résztvevője a Nagy Egésznek, mint ahogy azt gondolni merészeli magáról. Az említett „kivételezett helyzet” valójában csak annyit jelent, hogy a tetteink következményeit még az előtt van lehetőségünk meggondolni, mielőtt a tettet elkövetnénk. Ez a képesség olyan sokrétű, és olyan sok esetben áll a rendelkezésünkre, hogy azt szinte fel sem érjük ésszel. Pedig ezt a képességet áldásként kaptuk, ám igen gyakran felelőtlenül tékozoljuk el; és azt hisszük, hogy mindent képesek vagyunk elhordani anélkül, hogy ebbe beleroppannánk. Aztán váratlanul beleroppanunk. De ilyenkor jön a lélekerő, ami felemel a porból, és így újra nekiveselkedhetünk annak, hogy bebizonyíthassuk, hogy ennek a kiváltságnak méltó kiérdemeltjei vagyunk, és nem pedig a nem létező véletlen műve a földi létünk.

Tehát, ahogy egyre közeledik Karácsony ünnepének a varázslatos és titokzatos eseménysora, úgy növekszik bennünk az a várakozás, hogy bűneink büntetését, a bűnben eltöltött idő kényszerét végre magunk mögött tudhassuk, és feloldoztatván – kivételes helyzetünkkel méltóképpen élve – a helyes utat választhassuk.

Az Advent jelentése: Eljövetel. Mindenki tudja, hogy Karácsonykor megszületik a Megváltó, aki megvált azon terheink súlya alól, amelyeket önmagunk tettünk önmagunkra; visszaélve a kapott előrelátás képességével.

Egyre több gyertya fénye világítja meg a Világot, egyre több lesz a Fény, egyre kevesebb lesz az árnyék; szétfoszlanak a fényben a szégyenletes emberi hibák, a galád cselekedetek, a mások lelkét marcangoló szavak fenyegető árnyai. A nagy fényességben eltűnnek azok a sötét zugok is egytől-egyig, ahova alattomosan el lehetett bújni alkalmanként, és nem kellett vállalni a felelősséget.

A növekvő Fényben aztán végül ott áll az Ember pőrén, a világi vértezet nélküli sebezhetőségének a kiszolgáltatottságában; és csak könyörögni képes már, hiszen csak ebben reménykedhet.

Uram! Bocsáss meg a bűnösöknek, mindannyiunknak! Azoknak is bocsáss meg, akik még nem tartanak ott, hogy meglássák a kegyelem szükségességét és nem kérik azt! És csak Te tudod azt is, hogy kikre lesz szükség rövidesen.

Ezekkel a gondolatokkal búcsúzom ettől az esztendőtől; reménykedve abban, hogy mindenkire szükség lesz a próbák idején.

Leitert András