Karácsonykor Gábor arkangyal elvitte a Megváltó születésének hírét a környéken tanyázó pásztoroknak. Miután átadta a mennyei meghívót a pólyába takart, jászolban fekvő kisded születésnapjára, angyali seregek vették körül, és dicsőíteni kezdték Istent. De mit is mondhattak valójában? Amint rájövünk, megértjük, hogy már az égi hírnökök is arra akartak buzdítani bennünket, hogy ne a mi akaratunkat kövessük, hanem Istenét. Higgyük el, mindenki boldogabb lenne így!
Lukács evangéliumának elején ezt olvassuk: „»Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.« Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: »Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakarat embereinek!«”
A Gloria tétel, a szentmise állandósult dicsőítő himnuszának eleje, éppen az angyaloktól kölcsönzi kezdő felkiáltását: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!” A gond csak abban áll, hogy az eredeti szentírási szakasz nem ezt mondja.
Furcsa is lenne, ha Istenről, aki minden embert szeret, vagyis nem személyválogató, végül kiderülne, hogy csak azoknak adja az ő békességét, akiknek „jó az akarata”. Ez a megközelítés nem illeszkedne abba az istenképbe, amelyet a Biblia összes lapja sugároz felénk.
A „jóakaratúság”, a jó szándék önmagában még nem elég. Hiába gondolják ma egyesek, hogy elegendő toleránsnak és elfogadónak lenni. Sajnos ez hamar önhatalmúvá válik, eltorzul, mert nincs meg a soha nem változó vonatkoztatási pont.
„Az »és a földön békesség a jóakaratú embereknek« részt kellene módosítani. Ezt a részt rajtunk kívül már minden ország kijavította” – mondta el lapunknak Sapszon Ferenc, Liszt- és Kossuth-díjas karnagy. Az egyházzenész hozzátette: „Úgy hangzik, mintha az Úristen válogatna az emberek között, és annak adná a békéjét, akinek megvan az az emberi tulajdonsága, hogy »jóakaratú«. Az eredeti görög ezzel szemben nem ezt mondja: »az emberrel legyen ott az Úristennek a békéje és a jóakarata«. Az eredeti szöveg Isten ingyenes ajándékára irányítja a figyelmet: Isten az ő békéjét és jóindulatát, vagyis a szeretetét és az üdvösséget adja az embernek.”
Látható tehát, hogy a különbség igencsak lényeges. Az eredeti jelentés nem zár ki senkit Isten irgalmas szeretetéből. Isten nem egyetlen embert sem az érdemei miatt szeret. Egyikünk sem lenne erre méltó. Látja hibáinkat, bűneinket, amelyek ellenére szeret. Ha elhagyjuk ezeket, akkor az ő szeretete szabadon árad felénk.
Karácsonykor – és az év összes többi napján – Isten el akar minket árasztani az ő békéjével. Azt várja tőlünk, hogy fogadjuk el az ő jó akaratát. Engedjük el a mi csökönyös akaratunkat, és helyezzük az ő tenyerébe az életünket. Ezzel a saját helyünkre kerülünk: a teremtettségünk ideális, édenkerti állapotába. Mindent elfogadunk az Atyaistentől. A teremtmény megdicsőíti Teremtőjét. Mindent odaad magából annak, akitől mindent kap – ajándékba.
A liberális gondolkodás nem jut el erre a felismerésre, mert számára csak egyetlen kívánatos akarat létezik: a sajátja.
Mindenkinek a sajátja. Az, amihez épp kedve szottyan. Emiatt nem létezik számára isteni és abszolút, megdönthetetlen és megkérdőjelezhetetlen szeretet – csak az emberi. Istentelenített világában – jobb híján – trendi bálványoknak mutat be pogány áldozatot. A saját mértéke alapján kezd el mindent és mindenkit értékelni. Azokat pedig, akik az Abszolúthoz ragaszkodnak, kirekesztőnek bélyegzi meg.
Az isteni szeretethez képest az emberi szeretet igencsak törékeny. Hamis humanitásában „cipősdobozokkal” lepi meg embertársait, „szezonális szeretet-akciókba” kezd, hogy jobbá tegye a közérzetét és megnyugtassa kissé elhomályosodott lelkiismeretét – ahelyett, hogy végre befogadná életébe a Jó Akaratot. Pedig ez nem lehetetlen. És a valódi békességet is csak ez hozza el számára. Mindnyájunk számára.
(Gável András írása első alkalommal a Vasarnap.hu Pengető rovatában jelent meg.)
