A most következő történet a ’90-es évek elejéről származik, amikor még a pedagógusi pályám elején voltam; hittem az emberekben és azt gondoltam, hogy majd én leszek az, aki megoldja mindenki búját-baját. Az, hogy mi is a boldogság és miért is vagyunk általában elégedetlenek az Élettel, azt a mai napig sem tudom; de sokat gondolkodom ezen a kérdésen és gyakran eszembe jut Máté története.
Nagyon meleg nap volt, éppen csak elkezdődött a nyári iskolai szünet. Pályakezdő tanárként még csak ismerkedtem ezzel, a sokak által irigyelt kéthavi, fizetett szabadsággal. Egyébként egy nagyváros, nagy létszámú iskolájában tanítottam akkor, és a helyesen végrehajtott futómozgást igyekeztem megtanítani a kézilabdázásban tehetségesnek vélt diákoknak. Ez nem volt túlságosan népszerű eleinte, de amikor az egyébként darabosan mozgó diákok észrevették a saját teljesítményük növekedését ez által, onnantól már könnyebb dolgom volt velük. Szép, jól felszerelt iskola volt, sikeres sportszakmai munkát végeztem és jól is éreztem magam ott.
Tehát, nyári szünet volt; egy helyi barkácsboltban bevásároltam, hogy majd saját kezűleg újítom fel a lakást. Autóm még akkor nem volt, ezért szatyrokkal és lécekkel megrakodva beálltam a buszmegállóba és vártam a helyi járatot. Már akkor elég sokan várták a buszt, és ahogy telt az idő egyre többen és többen lettünk; de a busz nem jött. A megálló a tűző napon volt, árnyék sehol, busz sehol. Egyre hangosabb lett a méltatlankodás, néhányan durván káromkodtak. Gondoltam, hogy nem hagyom elrontani a napom és inkább gyalog megyek haza; bár az útbaeső városrészt egyáltalán nem ismertem. A városnak az a része – amin áthaladtam – csendes, családi házas, kertes terület volt; nagy, árnyékot adó fák szegélyezték az utat, hűsítő szellő fújdogált. Harta jutott eszembe és gondolatban az egykori házunk előtti diófa alatt ültem és hallgattam a csendet; újra jól éreztem magam.
Mivel nem volt forgalom, így az úton mentem. Egy kisfiú jött szembe, mellette pórázon egy fiatal, puli fajtájú kiskutya ugrándozott; kis fekete szőrgombóc. Csókolom, tanár bácsi! – köszönt rám hangosan a gyerek és mosolygott; látta, hogy nem ismerem fel. Abba az iskolába járok én is, ahol az András bácsi tanít, de még csak most lennék másodikos – mondta. Letettem a cókmókom és már nekem is kezdett derengeni, hogy amikor a délutáni edzéseket tartottam, egy kisfiú mindig ott ült a pálya szélén és nézte a „nagyokat”. Fel is figyeltem a legénykére akkor, de egy idő után nem jött és el is felejtkeztem róla. Most, hogy rám köszönt felismertem.
Mondta, hogy őt Máténak hívják, a kutya pedig Rizsa névre hallgat és a nagypapájától kapta, amiért olyan bátran viselkedett a kórházban; pedig sok olyan vizsgálat volt, amit nem szeretnek a gyerekek. Visszaköszöntem és mondtam neki, hogy emlékszem, mindig ott ültél a padon és nézted az edzést. Aztán egyszer csak nem jöttél, mi történt? – kérdeztem. Hát az úgy volt – mondta –, hogy otthon mindig kipróbáltam azokat a gyakorlatokat, amiket láttam, mert azt gondoltam, hogy ha sportolok, akkor majd megnövök és nem én leszek az utolsó a tornasorban. Aztán egyszer nagyon megszédültem és elestem; aztán egyre többször szédültem és apuék elvittek a doktor bácsihoz, aztán meg a kórházba. Úgyhogy, megint elsős leszek és Eszterke, a húgom az osztálytársam lesz. Miközben beszélt, csillogó szemmel simogatta a kiskutyát, mindketten boldogok voltak. Elköszöntünk egymástól, aztán gyorsan eltelt a nyár.
A tanévnyitón szememmel kerestem Mátét, de nem láttam sehol; ám észrevettem a tömegben egy házaspárt, akik a hőség ellenére feketében voltak. Megtudtam, hogy Máté az előző héten halt meg
agydaganat miatt.
Az otthoni kiságyában, éjszaka, álmában érte a halál, és a mindig mellette fekvő kiskutyájának a szomorúan síró vonyítására ébredtek fel a szülők; az évnyitó előtti napon temették el Mátét.
Egy évvel később, a tanévnyitón újra láttam a szülőket; kísérték Eszterkét az ünnepségre. Már nem voltak teljes feketében, csak egy-egy fekete szalag idézte a múltat. Eszterke mosolygott, az anyukáján pedig már jól látszódott, hogy áldott állapotban van. Nemsokára egészséges ikerfiúkat szült. Azt, hogy mi a boldog élet titka, még ma sem tudom; de talán megsejtettem valamit.
Leitert András
