Az ünnepek idején legtöbben emelkedett lélekkel, sokan testben is mámorosan tesznek mindenféle fogadalmakat saját maguknak is és egymásnak is, hogy: Ezután minden másképp lesz! Van, aki a dohányzásnak fordítana hátat, van, aki az italnak, a szerencsejátékoknak, a csalfa életmódnak.
Még sok mindent fel lehetne itt sorolni, hiszen ahány ember csak van, az annyiféle berögzült rossz szokással, hibás gondolkodással küszködik. Az ünnepek, különösen a Szilveszter egy ilyen alkalom. Ez rendben is van, hiszen az új év egyfajta újrakezdési lehetőség, egy „tiszta lap” megnyitásának alkalma – főként – lélektani szempontból. Ismerhetjük ezt mindannyian, hiszen magunk is számtalan fogadalmat tettünk már ilyenkor, amelyek közül – valljuk be – csak keveset tartottunk meg. De az ehhez az alkalomhoz tartozó megszokás szinte kiált azért, hogy ígéreteket tegyünk.
Ez szinte olyan, mint a gyónás, csak éppen annak a világi változata.
Ám, de hasonlóan megkönnyebbül általa a lélek, még ha csak néhány napra is, hiszen az ünnepek elmúltával a „nagy elhatározások” is veszítenek a lendületükből; és ki lassan, ki gyorsabban visszaesik a hétköznapok egyhangúságába és lemond arról, hogy megváltozzon, hogy jobb legyen. Sőt, újabb haladékot ad ilyenkor magának azzal, hogy a változás újabb határnapjaként a következő Szilvesztert határozza meg.
Így aztán jöhetnek a hétköznapok, nincs szégyenkezés, lelkiismeret-furdalás, nem kell magyarázkodni, hiszen megadtuk magunknak az újabb haladékot.
Jól van-e ez így? Mi lehet az oka annak, hogy képtelenek vagyunk úgy igazából a sarkunkra állni és bebizonyítani, hogy meg tudjuk tartani az ígéretünket? Természetesen ezekre a kérdésekre is megvan a válasz egy olyan, másik kérdés formájában, amelyet egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán teszünk fel nemcsak másnak, hanem magunknak is.
Rend van-e lelkünkben, rend van-e a szívünkben, rend van-e a gondolataink között? Rend van-e abban a „belső szobában”, ahol érzelmileg megéljük az életünk harcait, viszontagságait, örömeit. Ahol nem tudunk álcák mögé bújni, ahol azok vagyunk, akik igazán vagyunk. Nos, ebben a „belső szobában” manapság igen nagy rendetlenség, zűrzavar van a legtöbb embernél. Elég csak a megfelelő kérdéseket feltenni egy ismerősnek és rögtön nyilvánvalóvá válik az értő ember számára, hogy az őszinte panaszok és a megjátszott viselkedési helyzetek kavalkádjában ott egy vergődő ember, aki segítő kézre vágyik, és aki szégyelli ezt magának is és másnak is bevallani. A külvilág elvárásai mindig olyanok, hogy csak a legjobb, a legokosabb, a legszebb győzhet. Ezért aztán erőn felül igyekszik az ember ezeknek a teljesíthetetlen elvárásoknak megfelelni. Ezen okból a kudarcok romjai és a tehetetlenség lelki hordalékai felgyülemlenek ebben a „belső szobában” és egyszer csak kiszorul onnan – ebből az óvó menedékből – a lélek, és könnyű prédájává lesz a kíméletlen világnak. Egyre inkább elgyengül, és végül már semmit nem képes megtenni magától.
A világ persze nem azt nézi, hogy kinek-milyen segítségre lenne szüksége, hanem azt, hogy kitől-mit lehet még elvenni.
Olyan, mint egy kegyetlen útonálló, aki bármire képes, csakhogy megszerezhesse azt, ami a másé. Ha már nincs egyebünk csak az életünk, akkor elveszi azt is.
Ha a világ elvárásainak már nem tudunk megfelelni és szeretnénk magunkból kikönnyezni a fájdalmat, ha szeretnénk valami védett helyen megpihenni, újra erőt gyűjteni, akkor lesz szükség a „belső szoba” menedékére. Ám, ha ott nagy a felfordulás és nincsen már hely, akkor bizony bezárult a kör, hiszen már nincs hova elvonulnunk; így aztán végleg védtelenekké és kiszolgáltatottakká válunk.
Ezért, mielőtt nagy és mindent (is) meghatározó fogadalmakat teszünk, érdemes ezt az óvóhelyet rendbe tenni, kidobálni a fölösleges kacatokat, kitakarítani, hogy legyen legalább egy olyan helyünk, ahol védettek vagyunk mindentől.
Kívánom mindenkinek, hogy legyen egy ilyen rendezett „belső szobája”, ahol minden kihívásra fel tud készülni, és helyt tud állni mindenkor, amikor arra szükség lesz.
Leitert András
