A korunkban is fellelhető, értelmezési szempontokból különösen érvényes latin mondások ugyan az ókorból erednek, de jól átvezethetőek minden társadalmi korszak életmódbeli jellemzőinek eseményeire, azok magyarázatára. Ehhez szükséges elgondolkodni az éppen időszerű folyamatok eredetéről és azoknak a feltételezett kifutási lehetőségeiről. Ám akinek van erre időbeni és szellemi képességbeli lehetősége, az tegye ezt meg, mert – képletesen szólva – olyan ajtók nyílnak meg előtte, melyek abba a rejtélyesnek vélt, de szinte mindenki számára elérhető csodavilágba engednek bebocsájtást, ami az emberi lélek megértését teszi lehetővé. Ez talán abból a szempontból a legfontosabb, hogy általa jobb emberekké válhatunk és mások gondolatait, tetteit is képesek leszünk értelmezni és azokat a helyükön is kezelni.
Világunk, a félreértések és az önző, egyéni érdekek kapcsolatának azon pusztító örvényébe került, ami lenézi a nagyvonalúságot, az élet méltóságát, de leginkább a példamutatást célzó áldozatvállalást, az önérdeket a háttérbe szorító és az akár évszázadokra is előremutató, viselkedési mintát adó tetteket próbálja semmissé tenni.
Jól érezhető, hogy a világias, szabadelvű (liberális) ál-értékrendszerek, mennyire gyengítik azt az alapvetően velünk született viselkedési és gondolati rendet, mely megléte kiküszöbölné életünkből a zűrzavart, az önzést, a meg nem értést; egyszóval a rendetlenséget.
Amikor Péter apostol a kivégzése elől menekült Rómából, találkozott a feltámadott Jézussal és döbbenten kérdezte meg tőle, hogy: „Quo vadis, Domine?” – azaz: Hová mész, Uram? Jézus válaszának a lényege az volt, hogy megy Rómába, meghalni Péter helyett.
Abban a korban olyan társadalmi állapotok voltak, melyek nem tették azt kétségessé, hogy egy nemes és igaz ügy képviseletéért valakinek fel kell áldoznia akár az életét is. Mikor Péter megkapta a választ attól a Jézustól, aki már egyszer vértanúságot vállalt azért, hogy mindannyiunk bűnei eltöröltessenek és kész lett volna most újra felvenni a halál terhét Péterért, akkor az apostol nyilván gondolkodóba esett és lehet, hogy el is szégyellte magát az önfeláldozás e magasztos példája előtt. Ám a lényeg mégsem az elgondolkodás vezérelte szégyenérzés felszínre kerülése, hanem a korlátokat nem ismerő szeretet megtapasztalása volt. Ez a hatás azt váltotta ki Péter apostolból, hogy – a történet szerint – tüstént visszafordult és Rómába érve bátran vállalta kereszténységét, a keresztény tanításokat és büszkén állt hóhérai elé, akik el is vették az életét.
Manapság a mindennapok arról szólnak, hogy a világias létforma oltárán mindenét feláldoztatják az emberrel, cserébe meghagyják az életét, de csupán azért, mert csak élve tud fogyasztani, csak élve képes arra, hogy olyan utódokat neveljen, akik a fogyasztói társadalmat tekintik a legüdvözítőbb létformának ugyanúgy, mint a jól idomított szüleik.
Persze, most sokan felhorkannak erre az állításra, hogy: Ez nem így van! Ez butaság! Ez hazugság! Igen, elismerem, hogy vannak kivételek, amelyek legalább még táplálják azt a reményt, hogy nincs minden elveszve. De azt manapság már gyakran érezhetjük, hogy félresiklott az a vonat, ami azokat az emberi értékeket hordozza, amelyekkel száz és száz korosztály tudta már bizonyítani, hogy van még összefogás, van még közösség, van még olyan nemes áldozatkészség, ami biztosíthatja a Lélek megmaradását és nem engedi eluralkodni a lelketlenséget.
Ismerősöm, aki egy középiskolában tanít, mesélte a napokban, hogy egyre több diákja keresi meg csupán csak azért, hogy beszélgessenek olyannal, aki még képes meghallani a vergődő gyermeki lélek segélykiáltásait. Joggal kérdezhetnénk, hogy akkor a szülő miért nem teszi ilyenkor a dolgát, miért nem érti meg legalább a saját gyermekét; és ez nem a korosztályok közötti – egyébként természetes – nézetkülönbség, hanem ijesztő kortünet. Eltűntek a szavak. A bíztató, a vigasztaló, a reményt megtartó szavak illantak el, talán végleg. Az ember már nem beszél, hanem kommunikál; és ezt még tanítják is, mert ez az üzleti folyamat egyik leglényegesebb része, a biztos haszonszerzés előszobája.
Aki majd megérzi és/vagy megérti ennek az elembertelenedési folyamatnak a lényegét és menekülni szeretne előle, annak azt kívánom, hogy vele is jöjjön majd szembe valaki, akitől majd megkérdezheti, hogy: Quo vadis, Domine?
Leitert András
