Az emberek közötti beszélgetések során gyakran hangzanak el úgy bizonyos szavak, hogy azok igazi tartalmát nem ismerik kellően a beszélgető partnerek. A magyar nyelv ugyan megadja a lehetőséget arra, hogy a szavakat a megfelelő helyen használjuk, és így nem lesznek elcsépeltek; mondhatjuk, hogy így maradhat meg a jelentésük méltósága. Legtöbbször el sem gondolkodunk igazán, hogy milyen súlya is van egy szónak, ezért manapság egyre gyakoribb az, hogy egyfajta szócséplésnek érezzük azokat a beszélgetéseket, melyeknek fontos szerepe lenne abban, hogy fejlődjenek a kapcsolataink. Az embert jórészt a „beszéd” képessége emelte ki az állatvilágból, ezért fontos, hogy megadjuk szavainknak a kellő tiszteletet. Állandó szerzőnk – Leitert András – ehhez ad segítséget a következőkben.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy amikor egy adott helyzetben több ember összegyűlik egy helyen a közös érdeklődés okán – sportmérkőzés, tüntetés, előadás, mozi, színház, és a többi –, akkor mindjárt kijelentjük, hogy ilyen vagy olyan „közösség” alakult ki az adott helyen. Bele sem gondolunk abba, hogy az emberi együttléteknek – különösen, ha többen vannak egy helyen – van egy nagyon fontos minőségi jellemzője, ami jól megmutatja az alkalom színvonalát. Összejöhet társaság, mint alkalmi ivócimborák, ami igazából csak arra a néhány órára szól. Bár minél több ital fogy, annál nagyobb fogadkozások hangzanak el, hogy: örök barátok leszünk, holnap megint összejövünk, bemutatjuk a családot is, és hasonlók. Könnyelmű kijelentések ezek, amelyekre már másnap nem is emlékszik senki.
A közösség lényegének a megértéséhez érdemes visszaemlékezni akár a gyermekkorunkra is, amikor az utcabeli gyerekek nap mint nap találkoztak, játszottak, beszélgettek. Ugyan még nem értették a helyzetet igazán, de barátságok szövődtek és sok ilyen gyerekkori barátság évekig, sőt akár évtizedekig is kitartott. Ám, az Élet hozta a szokásos próbákat – iskolaváltások, érdeklődési körök megváltozása, párkapcsolatok szövevényes sorozata, családi vagy egyéni tragédiák –, és a gyerekkor meghatározó érzelmi tényezői beleolvadtak a múlt eseményeinek sorába. Akár már úgy elmegyünk az „örök barát” mellett (akit lehet, hogy már nem is láttunk évek, évtizedek óta), mint bármely idegen mellett, aki épp szembe jön az utcán. Az lehet, hogy ilyenkor pár lépés megtétele után valami emlékfoszlány mégis felröppen egy pillanatra; de azt mindjárt el is engedjük, mert: Mi van, ha csak hasonlított a régi barátra? Ódzkodunk az esetleges kellemetlenségtől, ha mégis egy ismeretlen az illető, és ha utána kiáltanánk, akkor bizony kínos magyarázkodás kerekedhetne ki a helyzet okán.
Ám, ha már érett felnőttként próbáljuk ennek a fogalomnak (közösség) a lényegét megkeresni, akkor érdemes akár a házasságkötési eskü – a jóban-rosszban, az egészségben-betegségben, a holtomiglan-holtodiglan – fogalomrendszerét bevállalni. Ha ezeket át tudjuk ültetni a vágyott közösségi létbe, akkor meggyőződhetünk arról, hogy értjük-e ennek a fogalomnak a lényegét, vagy csak egy csalóka érzelmi hullámot véltünk annak, ami valójában nagyon messze van a megértéstől. A válások száma például jól igazolja azt, hogy egy-egy érzelmileg túlfűtött pillanat könnyen tévútra vezethet bárkit.
Tehát, a közösségnek képzelt csoportosulás is lehet csupán csak egy-egy alkalmi együttlét. Ugyan vannak, akik tényleg kitartanak a társaik mellett és az önfeladást is vállaló szeretet győzedelmeskedik így a bajok felett. De az is lehet, hogy a kitartás álcáját csak a pletykák elkerülése miatt nyögi valaki, akár egy életen át. Mivel ezt nem tudhatjuk, ezért jobban tesszük, ha a magunk és társunk/társaink életét, érzelmeit óvjuk, vigyázzuk, gazdagítjuk minden erőnkkel. Ha ez őszintén kitart hosszú időn keresztül, akkor már kijelenthetjük, hogy megértettük a lényeget. De addig, amíg az igazán komoly emberi próbákat ki nem álljuk mindannyian, akik közösségnek tartjuk az együttlétben kialakult kapcsolatainkat, addig csak hangzatos kijelentésnek számít az, ha rögtön közösségként jellemzünk valamit. Valamit, amiben ugyan benne van a lehetőség, de annak a létrejöttét próbák sokasága előzi meg.
A házasság próbakövén kívül azért még léteznek olyan közegek, amelyekből akár létrejöhet az emberi együttélés legmagasabb minősége: a közösség; de azt már akár most is érezhetjük, hogy ez sokkal komolyabb elköteleződést követel az egyéntől, mint amit eddig képzeltünk.
A következő két alkalommal ezt a gondolatsort fogom folytatni, mivel sok, még tisztázandó kérdés várat magára ebben a témában. De, aki értő lélekkel végigolvassa ezeket az írásokat, az nemsokára megtudhatja, hogy: a közösség, az vajon mi.
Leitert András
