Királyi zászló jár elől, keresztfa titka tündököl… Jól ismerjük ezt a nagyon szép, vitalitással teli nagyböjti éneket, amelyet legtöbbször eléneklünk a nagyheti szertartások során, rendszerint Nagypénteken. Diadalmas énekről van szó, annak ellenére, hogy Jézus áldozati keresztjét csókoljuk, öleljük, és leginkább a gyásznak és a busongásnak kellene átadni a lelkünket. Mégsem ez történik.
A szentmise Krisztus egyszeri és megismételhetetlen keresztáldozatát teszi jelenvalóvá itt és most. Nekem, ma élő embernek is lehetőségem van szemlélni a titkot és részesülni a csodában. Jézus, aki önként és szeretetből az életét adta értem, engem sem felejtett el, én sem maradok ki a megváltás ajándékából.
De a harmadnapra történt feltámadás hitével lehetek már jelen a Golgotán, ahol találkozoma kereszttel, „melyen az élet halni szállt, s legyőzte holta a halált”.
Világos, hogy az egyház ünnepel. A liturgiában is.
A szentek és az angyalok társulnak a mi szegényes énekeinkhez, miközben a Sanstust énekeljük, mert Jézus vonul be közénk az oltáron. A diadalma Jézusnak szól tehát a Hozsanna!
Minden szentmise ünnep. Jézus keresztáldozatát ünnepeljük. Micsoda látszólagos ellentmondás! Pedig számunkra ez a legnagyobb kincs!
„Mi pedig dicsekedjünk Urunk, Jézus Krisztus keresztjében! Benne van üdvösségünk, életünk és feltámadásunk!”
Vannak, akik úgy gondolják, hogy „Jézus haláltusája közben csak szomorú éneket énekelhet az egyház lesütött szemmel, megrendülve”. Pedig sokkal nagyobb megrendültséget kellene átélnünk amiatt, hogy bűnösségünk ellenére az Atya mennyire szeret bennünket, és nem akarja, hogy a bűn végleg elválasszon az ő szeretetétől. Azt akarja, hogy az „istengyermekek” örüljenek és ujjongjanak az ő jelenlétében, nem pedig savanyú Jánosokat akar látni, akik a keresztbencsak halált és nem üdvösséget látnak…
De miért is tartom fontosnak ezeket a triviális dolgokat aláhúzni? Egy egészen kicsi és már-már jelentéktelen csoportosulás – talán éppen saját identitásának és létének biztosítása érdekében – újra és újra megsértődik, „hivatalosan felháborodik” a katolikus és keresztény tradíció féltésének ürügyével.
Az esetek legnagyobb részében azonban hamar fény derül arra, hogy a háttérben lelki görcsök, elismeréshiány és féltékenység húzódik meg, amikor a „templomi gitárosokat” kezdik el módszeresen és keresztényinek nem nevezhető gyűlölettel szapulni, miközben talán maguk sem veszik észre, hogy az egyház meglévő krisztusi egységét erodálják.
A tradicionálisták és a kizárólagosan gregorianisták még attól sem rettennek vissza, hogy köztiszteletben álló egyházi személyek csuhája mögé bújjanak, és azok bölcs szavait ostorrá fonják, amellyel a keresztény könnyűzenét – és azzal párhuzamosan a lelki ébredést és a fiatalokat, frissen megtérőket – kiverhetik a templomból, legfeljebb világi fesztiválok színpadjaira száműzve hittel szolgáló előadóit.
Az érvek között rendszerint szerepel például, hogy a könnyűzene „felkorbácsolja a szexuális ingereket”. Vagy profán hármashangzatokat emlegetnek, amelyeknek nincsen helye az istentiszteleteken. Micsoda együgyűség! És tegyük hozzá, híján van minden körültekintésnek.
Megértem, ha valakinek egyik vagy másik zenei megszólalás nincsen ínyére. De ha pusztán az ízlés döntene abban, hogy mi lehet szakrális, elég nagy bajban lennénk. Főképpen azért, mert
amióta Krisztus megjelent közöttünk, sőt velünk van minden nap, az életünk minden egyes mozzanatában, eltűnt a profán és a szakrális határa, hiszen Jézus lett minden mindenben. Profán az, ahol nincsen jelen az Úr.
Azok a bármilyen zenei stílusban megszületett, szent szövegeket éneklő liturgikus darabok, amelyek Isten dicsőítésének okán születtek meg, immár nem nevezhetők profánnak, annak ellenére sem, hogy gitár kíséri azokat. És jóllehet stílusbeli hasonlóság rokonítja ezeket a „világi” társaikkal, mégsem vehetők egy kalap alá – sem az üzenet, sem a rendeltetésük szempontjából.
Az isteni szféra visszahódítja magának a dallamokat, ritmusokat, hogy azokat Isten dicsőítésének szolgálatába állítsa.
A golgotai kereszt a dicsőítés etalonja, ahol Jézus dicsőítette az Atyát a zsoltár idézett szavaival, amely kifejezte, hogy a legnagyobb kínok ellenére is hisz az Atya jó tervében. Ezért egyáltalán nem állunk távol a valóságtól, ha az Eucharisztia ünneplése közben képesek vagyunk hálát adni Istennek az ő végtelen jóságáért. Ha kell orgonával, ha kell gitárral vagy csak egyszerűen énekkel – művészien, igényesen és a szenthez méltóan, szolgáló lelkülettel.
Kedves tradi tesók! Szeretünk benneteket, még akkor is, ha sok esetben nehéz vesződni a felőletek érkező negatív impulzusokkal.
Ha mindannyian látnánk a krisztusi küldetésünket, nem maradna idő az efféle adokkapokra, mert a szemünk előtt lebegne a misszió parancs: tegyetek tanítványommá minden népet! Ki így, ki úgy, de mindannyian egy célért tevékenyen, az örök etalonból merítve. Én hiszek abban, hogy egy hajóban, az egyház hajójában evezünk. Nem kell senkit sem eközben a tengerbe dobni…
Gável András
