Az elmúlt héten elkezdtük felgöngyölíteni annak a kérdésnek a fonalát, hogy a KÖZÖSSÉG igazi lényege mit is jelent valójában; és megérthettük azt is, hogy ennek a szónak a tartalmi méltóságára kiváltképpen oda kell figyelnünk. A gondolatsor folytatásaként szerzőnktől – Leitert András – megtudhatjuk azt is, hogy az alapos megértéshez mennyire fontos, hogy a saját életünk próbáiban miként álltunk helyt? Úgy, hogy általa egy igazi emberi közösséget alapítsunk, vagy akár annak a hasznos részei legyünk? Saját magunk előtt kell tisztáznunk: merre indultunk el és hol tartunk azon az úton, amit éppen nevezhetünk SORS-nak is; de mindenképpen meg kell keresnünk ebben a folyamatban saját magunkat. Fontos kérdések a felelősségteljes döntéshozatalhoz, hiszen később már nem csak magunkról lesz szó.
Gyakorta érezzük azt az életünk során, hogy szinte nem változik körülöttünk semmi; egyik nap jön a másik után, szinte mindig csak ugyanaz történik, sőt néha még a viszonyítási pontok sem változnak meg. Ugyanakkor kezdünk – például a munkahelyen –, ugyanakkor végzünk, hazamegyünk, és aztán jönnek az otthoni dolgok. Másnap ugyanúgy, és sorolhatnám még tovább, hogy mennyi minden van, ami nem vagy szinte csak alig változik. Jórészt bele sem gondolunk egyébként ebbe az egyhangúságba, tulajdonképpen észre sem vesszük; mondhatni, hogy akaratlanul is elfogadjuk, hogy egyfajta állandóság van az életünkben. Ez viszonylag egyszerűen magyarázható azzal, hogy az életünk menetének van egy kialakult, sajátos rendje, amit mi is úgy vettünk át az elődeinktől, és még ha kisebb-nagyobb változtatásokkal is, de azt a ritmust éljük.
Ezzel akaratlanul is elhelyezzük magunkat a Természet rendjében, hiszen ott is egy állandónak tűnő ütem adja meg a haladás irányát: este után nappal jön, tavasz után nyár, és ezt is lehetne sorolni sokáig. Mindez egészen addig nem tűnik fel, amíg közbe nem jön egy olyan változás, ami aztán rá nem döbbenti arra bármelyikünket, hogy addig milyen utakon is jártunk. A Magyar Nyelv egyik legfontosabb jelentésű, és értelmezésében talán a legsokrétűbb szavát említhetjük meg, ha a változások mibenlétét próbáljuk magyarázni. Ez a szó pedig, az: út. Életút, úti cél, útkeresés, útvonalterv, útbaigazítás útravaló, járt út, járatlan út, utazás, úttalan utak, és még sok-sok olyan szó/szókapcsolat van, amit ugyan megértünk, de mindenki másképp magyarázhat a saját életét tekintve.
Az utakat főként mi választjuk ki magunknak, és jó esetben nem valamiféle sodródás kényszerít egy adott irányba. Mi tűzzük ki azt a célt, amihez egy bizonyos útra rá kell térnünk; és ekkor azt gondoljuk, hogy a célunkat csak így érhetjük el. Kijelenthetjük nyugodtan, hogy az ÉLET időtartama az egy állandó menetelés; úttal, kanyarokkal kereszteződésekkel, és gyakorta zsákutcákkal is.
Ha például a repülőgép ablakából – nagy magasságból – nézzük az alattunk elterülő tájat, mondjuk egy partvonalat, ahol a tenger és a szárazföld találkozik, akkor szinte nyílegyenesnek tűnik a partvonal. De ahogy csökken a magasság és közeledünk ehhez a területhez, úgy egyre több kanyarulat, öblök sokasága, kisebb nagyobb szigetek válnak ki a távolból egyenesnek látott területből; és így már nem is annyira egyértelmű az, hogy mennyi különféle irány is van ott, amit előtte egyenesnek láttunk. Az életünk során is rátérünk egy útra, aztán letérünk róla, másik utat választunk; vagy netán vissza is fordulunk, mert azt érezzük, hogy eltévedtünk. Ám, ha a téves úton megyünk tovább, akkor ténylegesen is úgy eltévedünk, hogy egyszer csak az elveszettség nyomasztó érzése lesz úrrá rajtunk, és nem tudjuk, hogy mit tegyünk.
Az induláskori nagy-nagy önbizalomból félelem lesz, hiszen nem így terveztük az utunkat a cél felé. Az a sok ember, aki elvesztette a biztosnak tartott útirányt, aki senkit és semmit nem vett figyelembe előtte, csak önmagában bízott, az ilyenkor már lehajtott fejjel, sírva átkozza a mindezt megelőző önfejűségét és szűklátókörűségét.
Igen, szűklátókörűség az, ha a figyelmeztetéseket, vagy akár a figyelmeztető jeleket semmibe vesszük, elhessegetjük magunktól ezeket; a tisztán értelmezhető helyzeteket alábecsüljük, magunkat viszont túlbecsüljük. Ne csodálkozzon senki azon, ha ilyen okból eltéved, hiszen az önzésnek ez az eredménye, és a kései bánkódás még inkább erősíti az elveszettség érzését.
Aztán bizonytalanul mégiscsak elindulunk valamerre és magunkban mindenféle fogadalmakat teszünk, hogy ezután majd odafigyelünk a környezetünkben élők szavaira, megnyitjuk a lelkünket és a tudatunkat a jelek észrevételére, csak ebből az eltévesztett útirányból visszataláljunk a helyes útra. Megyünk, csak megyünk, telik-múlik az idő, halványodnak a remények. Aztán egyszer csak szembejön velünk valaki, aki éppúgy tévelyeg, mint mi. Ebben a helyzetben rögtön társunknak is érezzük azt a másik embert, aki – hozzánk hasonlóan – örül annak, hogy félelmetes magánya véget ért. Aztán újabb emberekkel találkozunk, kinyitjuk feléjük is a segítő kezünket, mert tudjuk, hogy miken mehettek keresztül ők is az elveszettség magányában. Ez a sok, próbákon edződött ember ekkor már biztonsággal alkothat egy közösséget. Tehát, az addig tévutaknak hitt irányok mégiscsak találkoztak és ezt nagyon meg kell becsülni.
Ha időben észrevesszük egymást, odafigyelünk egymásra, kezet nyújtunk egymásnak, igazat szólunk egymáshoz, akkor lehetünk csak olyan közösséggé, ami mindig megvédi az övéit és az utakon sosem téved el. Sosem.
Leitert András
Fotó: pxhere
