Kvázi a háttal – helyesebben közösen egy irányban – misézők kiközösítésének terhét veszi magára látszólagosan az, aki a II. Vatikáni Zsinat és Ferenc pápa egyházi egységet féltő rendelkezéseit tartja követendőnek, szemben Szent V. Pius pápa 1570-ben közreadott Római Misekönyvével, amelyet a néhai egyházfő az egész világon minden templom és pap részére kötelezően és „örökérvényűen” előírt. A zsidókat a pápai állam területéről kitiltó és az ellenreformációban tevékeny inkvizitor szentatya életének Isten és az egyház iránti még nagyobb buzgósága okán XI. Kelemen pápa avatta szentté. Ferenc pápa a Traditionis custodes kezdetű, motu proprio kiadott apostoli levelében az 1970-es reform előtti római liturgia használatáról rendelkezik azonnali hatállyal, a tridenti mise követőinek nem kifejezett megelégedésére. Az állítólag „dinamikusabban fejlődő” tradicionalista közösségek ma is furkósbotként használják a Néri Szent Fülöp kortársaként uralkodó vasakaratú szent pápa felmutatható bizonyítékként keletkezett bulláját, legitimmé varázsolva a szektásodás határán billegő egyházi zárványukat. Aki egyszer ellenszólt Trident ellenreformációs szellemiségének, mint örök tetoválást kell, hogy magán viselje a „Pius-priuszt”.
Ferenc pápa 2021. július 16-án közzétett Traditionis Custodes kezdetű apostoli levelével – Szent II. János Pál pápa és XVI. Benedek pápa döntését is felülírva – korlátozta a régi rítusú, „tridenti” misézést. A jelenlegi egyházfő az apostoli levélben azzal indokolta határozott döntését, hogy a régi rítusú misézés rendje „megosztja” az Egyházat. Carlos Herrera, a Radio COPE munkatársának adott interjújában rámutatott, hogy a radikálisnak tekinthető döntését alapos vizsgálat előzte meg, hasonlóan elődei, ebbena témában meghozott rendelkezéseihez.
„Tavaly úgy láttuk az Istentiszteleti és a Hittani Kongregáció vezetőivel, hogy helyénvaló lenne a világ összes püspökénél újabb értékelést végezni. És így történt. Egy egész évbe telt. Ezt követően tanulmányozták az ügyet, és ennek alapján a legerősebben az az aggodalom merült fel, hogy
valami, amit azért tettek, hogy lelkipásztori szempontból segítsen azoknak, akik egy korábbi tapasztalattal rendelkeztek, ideológiává válik – magyarázta Ferenc pápa a motu proprio indítékának hátterét.
Jól látható tehát, hogy a Szentatya az egyház egységének megóvása érdekében hozta meg a tradicionalista körök számára szigorúnak tekintett döntését. Közvetlen elődeinek pasztorális engedménye egyértelműen ideológiává merevedett, figyelmen kívül hagyva a Szentlélek által vezetett egyház egységét. Nem totális tiltás lépett életbe, hanem világos normákat fektettek le a határok megszabása és az esetleges elhajlások megfékezése érdekében.
Ferenc pápa motu proprioja nagyjából mégis súlytalan a tradicionalista katolikusok köreiben, akik éppen a Római Misekönyv rendelkezéseivel ütik agyon az egyház felfrissülését előmozdító II. vatikáni zsinat eredményeit. Ez az agresszív – a kereszténységgel ki tudja, miként összeegyeztethető – kardoskodás jellemzően kizárólagos kijelentéseikben ölt testet minden lehetséges fórumon és eszközzel. A liturgia mai ünneplése a tradicionalisták számára nagyjából elfogadhatatlan, de minimum lenézett és alacsonyabbrendű.
A tridenti rítus számukra az „örök mise” megjelenítője, mintha a minden katolikus templomban tartott szentmisék már-már érvénytelenek lennének.
A mai liturgia farizeusi ekézése természetesen kiterjed egyházzenei kérdésekre is. A tradicionalista nézetek követőinek elfogadhatatlannak látszik minden – legyen bár hivatalosan jóváhagyott – népének vagy a gregoriántól eltérő zenei megfogalmazás. A popkultúra valódi művészeti értéket képviselő zeneisége pedig egyet jelent a sátán egyházat romboló törekvéseivel. A könnyűzenei stílus megnevezését előszeretettel hangoztatják könnyűnek, leginkább könnyelműnek vagy liberálisnak.
Eközben észre sem veszik, hogy kategorikus kijelentéseikkel és az egyházfői döntés kritizálásával – illetve annak eliminálásával minimum önmagukban – az egyház, akár a német egyházzal vetekvő, egyik legliberálisabb szárnyaként jelennek meg. Az egyház egységét rombolják, önmagukat radikális konzervatívként, hovatovább eminens katolikusként feltüntetve.
„A pápa szándéka szerint a Traditionis Custodes című motu proprio nem mást szolgál, mint az Egyház egységének biztosítását, illetve helyreállítását. Ennek a pápa által javasolt eszköze a római rítus teljes egységesítése a VI. Pál-féle misekönyv formájában (beleértve annak későbbi változatait is). Ennek érdekében a római rítus rendkívüli formájában történő misézést – amelyet XVI. Benedek pápa a Summorum pontificummal vezetett be 2007-ben az V. Piusztól (1570) XXIII. Jánosig (1962) használt misekönyv alapján – drasztikusan korlátozta. A szándék egyértelműen az, hogy a régi rítusú misézési formát hosszú távon kihalásra ítéljék” – fogalmazott keserűséggel Gerhard Ludwig Müller német bíboros, aki a Hittani Kongregáció korábbi prefektusaként tevékenykedett.
Ferenc pápa azonban nem értékelte saját döntését radikálisnak vagy eltúlzottan keménynek. „Nem vagyok az a típus, aki az asztalra csap, nem tudom megtenni. Inkább félénk vagyok” – jellemezte önmagát a szentatya, aki azonban széleskörű vizsgálat után észrevette, hogy elődeinek pasztorális okokból tett engedményéből többen fegyvert formáltak, amellyel pusztítani képesek az egyház amúgy is törékeny egységét.
És valóban, amiképpen Szent V. Pius szándéka sem az lehetett, hogy a létező rítusok sokféleségét elfojtsa. Ugyanígy Ferenc pápa szintén nem a különböző létező vagy korábbi, ma is használt rítusokat akarta visszaszorítani. A két egyházfő döntésének hátterében éppen a visszaélések visszaszorítása fedezhető fel 1570-ben és 2021-ben ugyanúgy.
Hiába a pápai döntések világosan látható motivációi, a tridenti rítus mai követői úgy érzékelik, elnyomásban van részük. Kijelenthető: éppen ez a lelki attitűd – amelyben leginkább tetten érhető az eredetileg pasztorális szempontból hozott engedmény ideológiává merevedése –, amely az egyház kárára van minden kétséget kizáróan. Ferenc pápa Traditionis custodes kezdetű, motu proprio kiadott apostoli levele ennek a beteg folyamatnak kívánt gátat szabni. Ki tudja, hogy az ő utódja hogyan viszonyul majd a kérdéshez? Annyi bizonyos, hogy
a határok megszabásával az „ideológiai furkósbot” használata cseppet sem válik ritkábban előforduló eseménnyé. Sőt, ezek talán még inkább sűrűsödni látszanak a tradicionalista csoportok büszkeségétől hajtva.
Rendszerint azzal érvelnek, hogy Szent V. Pius liturgia dolgában tett bulláinak elrendelései örökérvényűek, azokat senki nem másíthatja meg. Jóllehet a szentté avatott egyházfő ezt valóban kijelentette a szóban forgó pápai dokumentumában, ám ez mégsem lehet kötelező érvénnyel megváltoztathatatlan. A pápák ugyanis hit és erkölcs dolgában tett ex cathetdra megnyilatkozásai tekinthetők egyedül tévedhetetlennek, amelybe az 1570-es Missale éppenséggel nem tartozik bele.
Sajnos sunyi sátáni folyamatok fedezhetők fel a polémiák és küzdelmek hátterében: az egyházi értékek féltésének magyarázata közben valahogy mindig az egyház egysége erodálódik, a szándékos emberi gonoszság és ártó rosszakarat feltételezése nélkül is. Nem véletlen ezért az a jelenség sem, hogy a jelenlegi egyházi vezetés kritikusai előszeretettel tömörülnek a tradicionalisták táboraiban – latin nyelvű – imára kulcsolt kezekkel, a tridenti ritusú, immár külön egyházi engedélyhez kötött szentmiséken, amelyek továbbra is érvényesek, természetesen, éppúgy, mint a II. vatikáni zsinat utáni szentmisék.
Tradicionalistákat és mindenki mást tehát Krisztus keresztáldozata kapcsolja egységbe. Vigyázzunk erre az egységre, és lássuk meg, hogy ugyanannak az egyháznak vagyunk egyaránt tagjai – rítusoktól függetlenül! A pápai bullákkal pedig talán ne üssük agyon egymást, mert nem arra születtek…
