A házasság szentség – tanítja és éli a katolikus egyház. A szentségi jelleg miatt az emberi vonatkozások sem csorbítják azt a tényt, hogy a férfi és a nő szövetségében maga Jézus jelenik meg, éppen úgy, mint az Oltáriszentségben. Ahogyan az Eucharisztia, úgy a házasság is szüntelenül Istent dicsőíti. Legalábbis az oltárnál kimondott igenjükkel erre vállalkoztak a házastársak annak idején: Isten akaratát kívánják követni közösen, elfogadva a gyermekeket is, amellyel ő megajándékozza házasságukat.
A katolikus egyház tanítása szerint az egy férfi és egy nő között kötött életszövetség, a házasság szentség. Mielőtt tovább mennénk, értelmezzük ezt a kifejezést. Az első keresztény évszázadokban leginkább a szümbolon szót használták a szentségekre, amely azt jelentette, hogy összetett. Ezzel utaltak arra, hogy a szentségekben van egy látható jel – és valami láthatatlan, jelzett dolog.
Az egyház szentségei esetében egy látható jel vagy gesztus közvetít isteni kegyelmet és erőt. Vagyis egy látható cselekedeten keresztül magával az élő, feltámadt Krisztussal találkozik a szentségekben a keresztény ember.
A szentségek – köztük a házasság – nem az egyház későbbi találmányai. A házasság mint Isten által egybekötött, felbonthatatlan életszövetség megjelenik Jézus tanításában (Mk 10,1-9) és Pál apostol leveleiben (Ef 5,32). Valamivel később a keresztény házasságról Tertulliánusz (Kr. u. 155-240 k.) így ír: „Ezt az egységet az Egyház rendezi, a felajánlott áldozat megerősíti, az áldás megpecsételi, az angyalok hirdetik ki, a mennyei Atya szentesíti” (Ad uxorem II, 8,6). A reformátorok ezt a kezdetektől létező krisztusi tanítást szűkítették le, amellyel a házasság szentségi vonatkozása elveszett náluk.
A házasság holtomiglan-holtodiglan szentségi szövetségének ilyen meggyengülésével a házasság Pál apostol által az egyházra vonatkoztatott összefüggése is megingott, gyökértelenné vált:
„Férfiak, szeressétek feleségeteket, amint Krisztus szerette az egyházat, és föláldozta magát érte […]. Így szeresse a férj is feleségét, mint saját testét (és az asszony tisztelje férjét). Nagy ez a titok, és én Krisztusra és az egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,25-33).
Az egyébként cölibátusban élő, megtért Saul számára ez a házassággal párhuzamba állított tanítás nem pusztán egy szép kép volt. Egyrészt határozott irányvonalat jelöl ki a házastársak számára, hogy úgy szeressék egymást, ahogyan Krisztus szerette az egyházat. Ő pedig az életét adta érte.
Az Isten és az ő népe közötti hűséges kapcsolat jelzéseként használt házasság (menyasszony-vőlegény) szimbólum már az Ószövetségben is számos helyen előfordult. Isten úgy szereti népét, mint vőlegény a menyasszonyát (Iz 62,4-5; Ez 16). A nép válasza erre a szeretetre csak az lehet, hogy ő is viszontszereti Istent, mint menyasszony a vőlegényét.
Az Újszövetségben a Jelenések könyve egészen konkrétan a vőlegényének fölékesített menyasszonyról beszél az egyházra utalva (Jel 21,3), aki a Bárány jegyese. A Bárány pedig életét adja az ő jegyeséért, mint a vőlegény a menyasszonyáért.
Mindebből jól körvonalazható a katolikus tanítás, mely szerint a házasok arra kapnak kegyelmet a szentségben, hogy egy életen át úgy szeressék egymást, ahogyan Krisztus szerette az egyházat. A házastársi szeretetben ugyanaz a krisztusi szeretet jelenik meg, mint ami az Eucharisztiában – írja Szent II. János Pál pápa (Mulieris dignitatem, 26).
A házasság mint szentség nemcsak jelzi az isteni kegyelmet, hanem meg is jeleníti azt, vagyis magát Istent teszi láthatóvá. Ezért a család és a házasság szentségi valóság.
A keresztény házasság titka, hogy a házastársak között megjelenik maga Krisztus.
Szép olaszországi szokás, hogy az esküvők megkötésekor a hívek letérdelnek a templomban. A szentségben megjelenő Jézus előtt hódolnak, mint a szentmise során teszik az Eucharisztia előtt.
A házasság titka analóg az Eucharisztia titkával. Az Oltáriszentség jegyesi jellegéről Szent II. János Pál is több alkalommal beszélt. Ugyanerről XVI. Benedek pápa így fogalmaz: „Az Eucharisztia különleges kapcsolatot mutat a házasságban egyesült férfi és nő szeretetével. A kölcsönös házassági odaadásnak, amelyet a férj és a feleség Krisztusban egymásnak ajándékoz, s mely az életnek és a szerelemnek a közösségébe állítja őket, eucharisztikus dimenziója van. Amint Szent Pál teológiájában a házastársi szeretet a szentségi jele Krisztus Egyháza iránti szeretetének, melynek csúcspontja a kereszt (vö. Ef 5,31-32); ugyanez a valósága az Eucharisztia titkának.”
Ferenc pápa Amoris Laetitia kezdetű apostoli levelében pedig így fogalmaz: „A házasság eucharisztikus útja a szentmisén való részvételben éri el a csúcspontját, főként vasárnaponként. Jézus kopogtat a család ajtaján, hogy megossza vele az eucharisztikus vacsorát (vö. Jel 3,20). Ekkor ugyanis a házastársak mindig megpecsételhetik a húsvéti szövetséget, amelyet Isten az emberiséggel pecsételt meg a kereszten” (AL 318).
Ez a szövetségi aspektus tehát különleges módon megjelenik a házasságban. Mivel azonban Krisztus visszavonhatatlan, egyetlen és örök áldozatáról van szó, a házassági kölcsönös ígéret a halálig érvényes marad, hiszen Isten sem gondol egyet, és nem jelenti ki egyszer csak, hogy mégsem vagyunk megváltva.
Ahogyan Isten sem vonja vissza a szövetségét, úgy a házastársak is örök hűséget fogadnak egymásnak.
A gyakorlatból tudhatjuk, hogy a házastársunk hordozása nem mindig bizonyul pillekönnyű feladatnak. Sok lemondás, kis meghalások, áldozatok és önátadások kísérik az egymáshoz kötött két életet.
Ebben az önfeláldozásban a tökéletes minta – Pál apostol tanítása szerint is – Jézus Krisztus keresztáldozata, amelynek vállalásával a Fiú tökéletes igent mondott az Atya akaratára. Ezzel az engedelmes tettével dicsőítette meg őt, és ismerte el, hogy a legjobb választható út számára egyedül az, amit az Atya jelöl ki.
Vagyis a házasság szövetségében valóságosan megjelenik Jézus Krisztus, aki a házastársakat egy életen át tartó holtomiglan-holtodiglan tartó dicsőítésre invitálja nap mint nap. Ez a dicsőítés akár a zenei dicséret hangjai nélkül is belülről építi az egyházat. Vagyis a szentségi házasság egyáltalán nem magánügy – mert Krisztus testének épülésére szolgál.
Ahogy minden helyzetben, amikor Istent dicsérjük, a házassági dicsőítésben is belső változást tapasztalunk: egyre jobban hasonlítani kezdünk Istenre. A férj és a feleség, az apa és az anya a szentségi kapcsolatban átváltozik, ajándékká lesz a társa számára.
A kis ostyából a szentmisén – lényegét tekintve – Krisztus teste lesz. A házastársak ugyanilyen felfoghatatlan módon válnak egymás számára – lényegüket tekintve – „eucharisztiává”. Ahogyan a szentmise istendicsőítésünk csúcspontja, ugyanígy a házasság szentsége is erre a maximális dicsőítésre hívatott.
Minden szövetség tartogat magában valami nagyon jó következményt. Ezt látjuk a vízözön után, vagy Isten Ábrahámnak tett ígéretében, az egyiptomi kivonulás történetében és Jézus keresztjében: mindegyikből új élet és reménység fakadt.
A házasság szövetségének gyümölcsei a gyermekekben is megmutatkozó jövő. Vannak, akik úgy akarják élni a szövetséget, hogy azt a fogamzágátlás egy mesterséges praktikájával mentesítik az életet adó vonatkozásaitól. Ilyenkor a házassági dicsőítés hamissá válik, a bizalom helyére a valamitől való félelem és az óvakodás költözik.
A házastársak szentségi szövetségükben Jézuséhoz hasonló, teljes bizalommal mondanak igent az Atya akaratára, mert tudják, hogy az minden egyéni tervüknél csak jobb lehet. A nehézségek – akár a meddőség fájdalma – pedig közös áldozatukként jelenik meg egybekötött életükben. Hiszik, hogy Isten arra hívta meg őket, hogy akár a szenvedés elfogadásával is dicsőítsék őt, miközben kimondják egymásnak: „Szeretlek, mint Krisztus az egyházat!”
Gável András
A szerző cikke első alkalommal a Pengető keresztény könnyűzenei rovatban jelent a Vasárnapon.
