Az elsősökkel feketepétereztünk. A játék ugyanis sok mindent megmutat önmagunkból. És ezt valójában észre sem vesszük. Van, aki tud veszíteni, más pedig valósággal őrjöng, ha ez vele megtörténik.
Egyik hittanosom vesztesként „vigasztalva önmagát”, a nála maradt Fekete Péter kandúrnak megrajzolt képét kezdte el puszilgatni. „Hát nem cuki ez a cicus? Annyira tetszik nekem” – ismételgette harsogva.
A „véletlenszerűen” előállt helyzet lehetőséget adott a tanításra. „A Fekete Péter mindig egyedül marad a kezedben. A többi lapnak akad párja” – mutattam rá. Elmondtam, hogy amennyire most cokinak látod ezt a macskát, éppen annyira mutatja meg a sátán az ő kívánatos oldalát előttünk. Látszólag kiszolgálja a kívánságainkat, ám a végén eldob bennünket és egyedül hagy, mert önző, és soha nem gondolkodik közösségben.
Ezzel szemben Isten mindig közösségbe hív. Vele mindig párban lehetünk. Ő soha nem hagy magunkra, és valódi boldogsággal ajándékoz meg.
A teljes írás
