Vajon tényleg az implicit dicsőítő szövegekben állna az evangelizáció világban elfogadtatható sikerének kulcsa?

Az „egy picit implicit” helyett vállaljuk inkább Isten dicsőítését

Egyre divatosabb keresztény körökben is az a vélemény, hogy sokkal inkább célravezető olyan dalokkal és énekekkel dicsérni Istent, amelyekben csak az avatott vagy a megérintett hallgatóság képes felfedezni a személyt, akire a dicsőítés irányul. Vajon tényleg ebben állna az evangelizáció világban elfogadtatható sikerének kulcsa?

Szinte jobban ünnepeljük azokat az úgymond „elgondolkodtató” a témát direkten meg nem nevező alkotásokat, amelyek a mélyben ugyan Istenről vagy Istennek szólnak, ám megfogalmazásukban már olyan mértékben elrejtik és becsomagolják a valóságot, hogy az lényegében szinte már felfedezhetetlen.

Az előadók, dalszerzők ezt legtöbbször azzal a szándékkal indokolják, hogy

„nem akarják ráerőltetni senkire Isten szeretetét”.

Ez a „visszafogottságuk” azonban még jobban eltávolítja a hallgatóságot az élő Isten lényegétől. A szabad akaratra hivatkoznak, a szinte liberalista „majd mindenki szabadon eldönti, mit szeretne” vélekedés mögé bújnak, magyarázva nem túl fényes bizonyítványukat. A szabad akaratot tévesen értelmezik, mert az ő értelmezésükben elhitetik, hogy az embernek mindent szabad.

Pedig ez nincsen így. Az ember mindentől szabad lehet egyedül Istentől nem „szabadulhat” meg. Éppen azért, mert ha ezt megtehetnénk az egyéni önrendelkezéseinkben, akkor a saját létünk szűnne meg, hiszennem létezünk Isten szeretetenélkül. „Mondhatja a lyuk a sajtban, hogy nem kell neki a sajt. Attól még a sajt fogja biztosítani a lyuk létezését” – hogy ezzel az esetlennek látszó példával szemléltessük.

Például a keresztény könnyűzenét is zászlajára tűző Szikra Projekt minden évben meghirdetett dalversenyének kategóriái között a többi mellett szinte egyedüliként találjuk meg a dicsőítő zene besorolást.

Az ifjú zenei tehetségeket segítő szervezet minden bizonnyal ezáltal reméli, hogy a nem hívő világ hallgatóságát is képes lesz becserkészni az elsőre nem látható, rejtetten keresztény üzenetű trackekkel. A zsűri részéről megfogalmazott, abszolút vállalható ideológiai indoklásuk pedig nem kellene, hogy ezt az implicit irányt erősítse: „A világgal haladni, Krisztusban maradni.”

Lehet úgy a világgal haladni, hogy közben teljesen, százszázalékosan megvallom Krisztust.

Sőt, maga az Üdvözítő jelentette ki az Atyához fohászkodva, hogy nem azt kéri, hogy vegye ki az ő követőit a világból, hanem, hogy óvja meg őket a gonosztól.

Ez a jézusi mondat nagy bátorsággal tölthet el bennünket. Nem kell tartanunk attól, hogy amennyiben kimondjuk Isten nevét a dalainkban, és Őt nyíltan, hittel felvállalva dicsőítjük, akkor ne élveznénk az Atya védelmét. Erre is vonatkozik Jézus ígérete: „Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom mennyei Atyám előtt.”

Fából vaskarika tehát az implicit dicsőítés fogalma és gyakorlata. Amikor Istent dicsőítjük, megvalljuk, hogy Ő kicsoda. Felsoroljuk kimeríthetetlen tulajdonságait, hiszen azokat már megtapasztaltuk az életünkben gazdagon.

Persze „kerülgethetjük a forró kását”, bevethetjük emberi fondorlatainkat az alkotás és az előadás során, ám ezek hiányosságaira, elégtelenségeire hamar fény derül. „Minek megyünk el úgy Miskolcra, hogy közben Szegedet érintjük, ha egyenesen Miskolcra is mehetnénk?” – kérdezhetnénk magunktól gyenge humorral. Valljuk be, nincs is időnk erre a ma egyre jobban elharapódzó divatra és álszemérmességre. Ugyanis „Krisztus szeretete sürget” minket, hogy Őróla beszéljünk és tanúságot tegyünk – akár az énekeink révén a dicsőítések során.

Be kell ismernem: magam sem láttam ezt mindig így, feketén-fehéren. Ezért nincs is jogom kritikát megfogalmazni senkivel kapcsolatban. Inkább csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy ez egy fejlődési út, amelyen érdemes okosan mihamarabb túljutnunk.

Becsomagoló költőt játszva én is megfogalmaztam az indirekt dalszövegeimet, miközben az Úr egyébként jelen volt az életemben. Könnyebb volt így tenni.

A kereskedelmi tévéműsorokba is bejuthattunk az implicit dalainkkal. Csak az azt követő beszélgetésekből derült fény, kire irányul a dalokban rejlő üzenet.

Felesleges köröknek értékelem ma már ezeket. És bár mostanában is születik egy-két olyan énekszövegem, amely személyes névmással helyettesíti Istent, mégis a dalok üzenete, és egyáltalán azok környezete a transzcendens perspektívát erősíti. (Megjegyzem: ezeket az isteni névtábla nélküli énekeket nem is tudjuk olyan sűrűséggel a repertoárba válogatni a szolgálataink során a névtelenségük okozta erőtlenségük okán. Ha mégis beválasztjuk ezeket, a dalok egymásutánja teszi egyértelművé, hogy a középpontban Isten magasztalása áll.)

A gondolataimmal azonban egy pillanatra sem kívántam egy olyan vélekedést alátámasztani, hogy valamely, nem vallásos üzenetet megfogalmazó zeneszám kevesebbet érne a direkten dicsőítő zenénél. Ezzel ugyanis tagadnám azt a valóságot, hogy

minden alkotóművész az örök szépségből merít, amelynek egyedüli tiszta forrása Isten.

És éppen ez a közös forrás képes egységbe kapcsolni a profán és a szakrális üzenetű alkotásokat, mert bennük ugyanúgy – kimondva vagy kimondatlanul – az örök szépség jelenik meg.

A fejtegetésem fókusza tehát leginkább arra a zenei alkotásra és annak alkotójára helyeződik, aki a megszületendő énekével eredendően Istent szándékozta dicsérni, mégsem merte ezt a küldetést felvállalni a szavai szintjén, vagy hasonló indíttatásból túlságosan becsomagolta azt, láthatatlanná téve, akinek a dicsőítés szól.

Gável András