Az ember kíváncsiságát is lehet jellemezni azzal a szóval, hogy „végtelen”; és az ember szeretné is megérteni ennek a szónak a jelentését, tartalmának a kiterjedését. Meg is tesz azért mindent, hogy az elméjével a lehető legközelebb férkőzzön egy megismerni, megérteni vágyott közeghez; legyen az bármi is a világon. Leitert András a tőle már-már megszokott módon egy hétköznapi dolognak vélt terület jelentésbeli tartalmáról igyekszik lepattintani a zárat; és kimondatlanul is egy olyan felfedező útra hív, ahol az olvasó leginkább a saját magában rejlő titkokkal fog találkozni. Kétségtelen egyébként, hogy önmagunk alapos megismerése elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy felelősségteljesen merjünk közeledni másokhoz. Nézzük hát, hogy mi is kell ehhez!
Így vagy úgy, de már mindenki találkozhatott olyan testi kínokkal, amelyeket addig még nem ismert, és a személyes megélése ezeknek, az egy teljesen új megtapasztalási forma volt;
egy ismeretlen ismerős.
A valóság mindig csak akkor válik pontosan értelmezhetővé, amikor megérinti a testet; ám ezek csupán a test kínjai.
De mi van azokkal az esetekkel, amelyek szemmel nem láthatóak, fizikálisan nem érezhetőek, mégis tonnányi súlyként nehezednek az ember vállára; szinte összeroppantanak? Mi van azzal a kínnal, ami sem a testé, sem a léleké, hanem a szellemé?
Ha nem is vagyunk mindig a tudatában ennek, de ettől függetlenül ez létezik; sőt egész életünket végig is kíséri. Fiatalabb életkorban erősebben jelentkezik, később csendesül, valakinél el is marad, vagy akár már szándékosan el is kerüli.
Igazából nem is valóságos fájdalmat okozó kín ez, mégis a magyar nyelv olyan szavakkal társítja, mint a szomjúság vagy az éhség;
amelyeket alapjában véve vágyunk elkerülni, mert végzetesek lehetnek a számunkra. Igaz, hogy zömében önként vállaljuk; de a környezetünk is állandóan elvárja tőlünk azt, hogy a közelében legyünk. Ezt a külső elvárást azonban érdemes kordában tartani, mert ez visszafelé is nagyot tud ütni; sőt, akár képes az őrületbe kergetni azt, akit ennek a megszerzésébe belekényszerítenek. Nehéz e folyamatba belelátni, hiszen az emberi elme feltérképezése is egy éppoly teljesíthetetlen küldetés, mint a lélek titkainak a teljes ismerete.
Nos, akkor mi is az, amit a szenvedés szavaival együtt említünk, de mégsem okoz testi fájdalmat? Miért kellenek azok a beszélgetések, amelyek szinte vég nélküliek, kérdések és válaszok tömegeit hozzák elő, és amelyek jól megmutatják, hogy e nélkül nemcsak élni nem lehet, hanem életben maradni sem.
Ez a titokzatos, lényegileg nehezen behatárolható fogalmi kör:
a tudás. Vágyunk a megszerzésére, szomjazunk rá (tudásszomj),
ilyen jellegű éhséget is érezhetünk; tulajdonképpen önmagunk állunk bele abba a folyamatba, amivel a közelébe kerülhetünk, és egyre többet és többet akarunk belőle a magunkénak tudni. Mondják is, hogy minél nagyobb ismeretanyaggal rendelkezünk, annál inkább megértjük azt, hogy valójában milyen keveset is tudunk. Manapság ugyanolyan nagy ismeretanyaghoz juthatunk hozzá pillanatok alatt, amihez néhány évtizede még napokra volt szükség. Egyik könyvtárból ki, a másikba be, ismerősöket megkérdezni egy-egy témában, amiben vagy tudtak segíteni vagy nem, jegyzetelni előadásokon, összeállítani egy, mások által is értelmezhető és másokat is érdeklő beszámolót; bizony nem volt egyszerű feladat, de megtanított arra, hogy a szabadidőnk jó részét „beáldozzuk” a cél, a tudás megszerzésének érdekében.
Az alapvető tudás mindenki számára fontos, hiszen a közösségi összetartozásnak a lényegét is a magunkénak kell tudnunk ahhoz, hogy társaink lehessenek mások. Ám, ennek az éremnek a másik oldalát is ismernünk kell, hiszen azok, akik minden ismeretet a magukénak akarnak tudni, azok viszont egy olyan örvénybe kerülnek, ami teljesen elszigetel mindenkitől, kizárja mindenféle emberi kapcsolat létrejöttének a lehetőségét. Ez, tehát nem azt jelenti, hogy az ismereteinket nem kell folyamatosan bővítenünk, hanem azt, hogy
a „mindenek megismerése” az ember számára éppoly lehetetlen, mint a „végtelen” megértése.
Aki mégis ilyenné válik, azt általában valamiféle csodabogárnak tartják a közelében élők, amolyan „magánakvaló okostojásnak”, akit jobb békén hagyni. Előbb-utóbb aztán minden hétköznapi közösség elmarad mellőle, időnként családok bomlanak fel emiatt; és csak sovány vigaszt nyújt később a magányos sikerélmény.
A tudás birtoklása nem lehet öncélú, de megszerzése kötelező mindenki számára. A lényeg az nem más, mint az, hogy egyes területek, szakmák mesterei legyünk.
Ez lehet fontos cél is, de nem kell a mindenségre törekednünk ebben sem éppúgy, mint bármi másban sem.
A tudásszomj meglétét azért érdemes mindig frissen tartani, és embertársaink szolgálatába állítani azt a tudást, amit már megszereztünk.
Ha így teszünk, és a helyén tudjuk kezelni a szellemi képességeinket, akkor nem váltunk ki másokból ellenérzéseket, hanem elfogadják azt, hogy egy adott területen többet tudunk, mint az átlag. Ezt az egyensúlyt nagyon nehéz megtalálni is, és nem könnyű fenntartani sem.
Ezektől függetlenül azért ne riadjon meg senki a tudásszomj megjelenésekor, mert az nem fáj. Viszont, ha nem teszünk ennek eleget, akkor lemaradunk; és annak a következményei esetenként bizony fájni fognak.
Leitert András
Fotó: pxhere
