Simon Bence egyik legutóbbi videójában, amely a keresztény könnyűzenével foglalkozott, érintette a dalszövegek szóhasználatának problematikáját. Még mielőtt mélyebben belemennék a témába, hamar leszögezném, hogy semmi bajom Bencével. „Szíve joga” elmondani a saját véleményét a keresztény könnyűzenéről, még akkor is, ha ez nem egyezik meg az objektív vélekedéssel. Mondjuk „keresztény könnyűzenei edukáció” elnevezéssel futtatni ezt az alapvetően szubjektív véleményeket és tapasztalatokat kihangosító videócsatornát valamelyest eltúlzottnak tűnik. Ám ha ettől a kisebb bibitől eltekintünk, kijelenthetjük, hogy a megalapozott, illetve olykor az alapokat nélkülöző, de mindenképpen figyelemfelkeltő témafelvetések kiváló vitaindítóul szolgálhatnak egy gyömölcsöző párbeszédhez. A hátránya mindössze annyi, hogy a legtöbbször agyontámadott keresztény könnyűzenei táborról alkotott negatív véleményt látszik erősíteni, ráadásul a „bennfentes” pozíciójából. De vágjunk inkább a közepébe!
„Lecserélni a BABY-t JÉZUSra = keresztény könnyűzene?????” – ezzel a címmel és éppen ennyi kérdőjellel érkezett el a hallgatósághoz az ún. „keresztény könnyűzenei edukáció” legfrissebb videója. A felvetett problémakör egy létező jelenséget vázol elénk. A profán és a szakrális, az implicit kontra explicit, a világ benyomulása az egyház berkeibe feszültségének jogos mérlegelése jelenik meg Bence frappáns és közérthetően laza előadásában.
Simon Bence az „edukáció” során kettő közismert és egy újszerzésű keresztény ének példáján igyekszik láttatni, hogy a kiválasztott dalok szövegezése mennyire áthallásos, leginkább szerelemre vagy párkapcsolatra vonatkozó utalásokat rejt.
Nem szívesen bocsátkoznék más előadók dalainak nyilvános kritizálásába, mert hiszem, hogy ezek születése Istentől kapott ajándék, amelyek éppen Isten dicsőítésének a céljából lettek olyanok amilyenek.
Tekintve azonban, hogy az egyik legelső dalom is belekerült a szórásba, szívesen reagálok Bence aggályaira. Mindenekelőtt beismerem, hogy a szóbanforgó, Jöjj hozzám című szerzeményemet nagyjából ma már nem szoktuk énekelni. Talán leginkább azért nem, mert kaptunk azóta olyanokat, amelyek még közelebbről érintik az isteni titkot és annak kisebb-nagyobb mértékben megragadható lényegét.
Bence azt állítja – és ezt egyáltalán nem tartom kizártnak –, hogy
a Jöjj hozzám, légy velem kezdetű énekemet előszeretettel válogatják be esküvői szertartásokhoz.
És noha ez az ének nem ezzel a házasság körüli tematikai szándékkal született, hanem kizárólag Istent szólítja meg, a benne megjelenő implicitás valóban lehetőséget adhat efféle áthallásokra. Ebben is nagyon jól látszik – és itt most én is magamat kritizálom –, hogy a keresztény istendicséretben nem veszélytelen az implicitással operálni.
De még a legdirketebb dalok is áthallásossá válhatnak. Egyik barátom egyszer odaállt elém, és viccelődve azt mondta: „Tudod, András, van egy éneked, ami tipikusan esküvői ének, és nem is sejtetted volna.” Csodálkozásomra azonnal a homlokára csapott, és az oltár előtt álló, a menyasszonyára várakozó, eszmélkedő vőlegényt imitálva, el is kezdte idézni az ének első szavait, persze szándékosan kifacsart hangsúlyozással:
„Jézus! Én téged választottalak?”
Csonka Pici András egy alkalommal, amikor az RTL reggeli műsorában volt szerencsénk énekelni és beszélgetni, megjegyezte, hogy olyan szépek ezek a dalok, csak az istenes szövegükön lenne jó valamelyest változtatni. A mögöttem álló időszakban sok mindent én magam is átértékeltem, és azon a véleményen vagyok, hogy nagy luxus ma implicit módon megfogalmazni Isten nagyságát és szépségét.
A Jöjj hozzám című énekünk a szexualista áthallásoktól mentesen ettől függetlenül is sok-sok ezer embernek jelentettek kapaszkodót istenkapcsolatukban. És ez nekem sokkal többet jelent.
A témához egyik hozzászóló ezt írja: „Az én véleményem, hogy nincs tisztább szerelem Jézussal járni. Ebben áthallásokat keresni, nos mindenkinek szíve joga…”
Azt gondolom, hogy természetesen érdemes ügyelni a helyes szövegezésre. Ám bármilyen óvatos is egy szerző az alkotás folyamataiban, szinte kikerülhetetlen, hogy a kötekedők végül találjanak valami kritizálhatót.
Jómagam inkább arra fektetném a hangsúlyt, hogy milyen indíttatásból születik meg egy dal bármely zenei stílusról is legyen szó.
A keresztény könnyűzenét sokan azzal vádolják, hogy a stílus önmagában a profánra irányítja a figyelmünket.
Ám merem állítani, hogy sok millió keresztény ezt az állítást azonnal megcáfolná, és beszámolna arról, hogy hogyan vitte őket közelebb Istenhez egy-egy ilyen stílusú dal.
És mivel hiszek Isten mindenhatóságában, azt is ki merem jelenteni, hogy egy gyökerében profán üzenetű szerzemény is képes lehet valakit elindítani Isten felé. Természetesen azoknak a szerzőknek, akik eredendően Isten imádásának céljából komponálnak, már felesleges kitérő, hogy profán köntösbe rejtsék el a dicsőítést.
Simon Bence, ha már a keresztény könnyűzene edukációjával foglalkozik, bizonyosan jól tudja, hogy a Jöjj hozzám című dalom egyértelműen Istenhez szóló fohász, jóllehet ez a dedikáció sajnos kimaradt az egyik legelső dalomból. Valamelyik zenekari évfordulónkra, emlékszem, írtam egy konkretizáló, egyértelműen Istenre utaló másik versszakot. A módosítás nem vert gyökeret a használatban. De nem azért, mert mindenki egy „kvázi-szerelmes dalt” akart inkább hallani, hanem mert az eredeti szövegezésű ének a hívő emberek saját imája lett, ahol a megszólított egyedül Isten maradt.
(Be kell vallanom, mostanában is születik egy-két olyan dalszövegem, ahol sajnos vagy nem sajnos, de kimarad a megszólított Isten neve, pedig számomra egyértelműen neki szól az ének. Ezeket a dalokat nem is nagyon tudjuk dicsőítés során „használni”, hanem az egyes zenei evangelizációk és koncertek remek betétdalai lehetnek, ahol az előadás íve konkretizálja a Személyt, akit éppen megszólítunk.
Az ilyen „áthallásos” dalok mentségére szolgáljon, hogy azok még mindig valami szépről és igazról fognak szólni: az örök Isten által megalkotott két ember szövetségéről beszélnek, amely végső soron megint csak Istenre mutat, nem pedig a sok esetben méltatlanul és az örök szépségtől elszakított, öncélúvá alacsonyított, és két ember életreszóló elköteleződésétől megfosztott szexualitásról.)
Azt hiszem, kedves Bence, az efféle „belső kritikák” leginkább azok alá adják a lovat, akik egyébként is minden erejükből törik és zúzzák, ami a Szentlélek indíttatására elindult az egyházban, akár a keresztény könnyűzene által. Az ilyen „kifelé stréberen jófiús” hangok nem segítenek senkinek, ezért érdemes inkább a valóban lényeges fejlődés és edukáció útjaira lelni. Kíváncsian várjuk a következő videót!
