Azt bizonyára sokan sejthetik már, hogy az emberi élet megjelenése, az egyén vállalt szerepe a saját élete során, az nem a véletlenszerű történések alkalmi sorozata. Kell, legyen valami meghatározottság ebben, hiszen – jó eséllyel azt azért tudjuk, hogy – véletlenek nincsenek. Nyilván, hogy elfogadjuk és értjük azt is, hogy sokféle utat választhat az ember a kapott esélyeinek a megvalósításához; dönthet akár jól és akár rosszul is egy adott helyzetben. A döntések hozadékai gyakran csak évtizedek múltán jelennek meg az élettérben, és van, amikor a késői leszármazottak által valósulnak meg az ősök vágyai. Ennek tudatában igyekezzünk értelmezni állandó szerzőnk – Leitert András – itt következő gondolatmenetét; tanulságos.
Teljesen természetes, sőt – mondhatni, hogy – az ember élete során előforduló létkérdések egyik legfontosabbika az, hogy: Mi célból is élek, mi a legfontosabb feladatom, küldetésem itt, e bolygón? Néhányszor már feszegettem magamban ezt a kérdéskört, megpróbálva választ adni erre a nehezen megválaszolható – egyedi és kifejezetten egyénre szabott – életfeladatra. Aztán rájöttem, hogy bizony van még egy ennél is fontosabb kérdés e téren; mégpedig az, hogy:
Mi az, ami utánam marad; mi lesz a hagyatékom (testamentum) az utókor számára? Nyilvánvaló, hogy a két terület – a saját életcélok és a jövőre kivetíthető egyéni elvárások szorosan összefüggnek.
Nem véletlen éppen ezért az a felnőtti szándék sem, hogy a saját magunk által elért eredményeket gyerekeinkre óhajtjuk hagyni; akarnánk, hogy ők vigyék tovább, és ha tudják, még fejlesszék, gyarapítsák is azt. Ha a szülőknek sikerül azt jó szándékkal elérni, hogy a leszármazottaik tovább vigyék a megkezdett munkát; elhivatottságból és az elődök tisztelete okán akár évszázadokra is biztosítsák a tudás és a hozzá fűződő családnév megmaradását, akkor már joggal feltételezhetik azt, hogy a maguk részéről megtettek mindent. Nyilván, hogy feltételezik azt is, hogy majd a gyermekük/gyermekeik leszármazottai, sőt, majd azok utódai is az elődök nagy elképzeléseit törekszenek majd megvalósítani.
Ha ezt így végiggondoljuk, akkor megnyugszik a lélek, mert igyekszik elhinni azt, hogy így akár az örökkévalóság részévé válik. Vannak is példák arra, hogy dinasztia (több, egymás utáni leszármazott viszi tovább az ősök szándékait) épül ki egy adott területen; legyen az ipari, gyógyszerészeti, kézműves, és a többi terület. Fejet is hajtunk gondolatban az ilyen, nagy elkötelezettségű családok előtt; különösen akkor, ha egyedülálló értékek megtartása mellet tettek hitet. Jó erre figyelnie mindenkinek, hiszen ezek bizonyítékai lehetnek annak, hogy érdemes felvállalni a küzdelmeket azért, hogy sokaknak legyen jobb élete később; akár még az önfeláldozás is helyesen értelmezhető így. Abba, hogy e nemes céloknak mennyi sunyi, önérdekelt emberi kerékkötője lehet, most ne menjünk bele; de az mindenesetre szolgáljon lelkesítőleg, és egyben követendő példaként, hogy
a magyarság is nagyban hozzájárult a Világ fejlődéséhez.
Ám, engedtessék meg azon is elgondolkodni, hogy a Világ állandó változása miként is hat az egyén gondolkodására, viselkedésére, jövőbe vetett hitére; milyen mértékben marad meg az ősök emléke és tisztelete az egyéni elképzelések és vágyak közt. Hiszen mindig jön egy új korosztály, aki már merőben másként képzeli el a jövőt, más terveket sző, más útvonalakat választ az érvényesüléshez, mint az elődök.
Itt ezért akár vége is lehet egy dinasztiának, de ezt az ősök már nem tudhatják, és ez az ő lelkük nyugalmát már nem bánthatja. De, aztán az új és még újabb korosztályok talán majd éppúgy tovább szeretnék örökíteni a saját értékeiket utódaiknak.
Ám, ehhez mindenképpen ismerni kell a múlt áldozatait és dicsőségét, mert csak ez adhat alapot az új tervekhez.
Ha ez az alap hiányzik, akkor a legnagyobb tervek is épp annyira a múlandóság áldozatai lesznek, mint a szélben szétszórt por.
Nemrégiben láttam egy riportfilmet Mözsi Szabó István festőművészről, ahol az idős mester (azóta már elhunyt) beszél múltról, ősökről, hitről, soha meg nem alkuvásról, művészetről. Aki szeretné megérteni az örökkévalóságban feloldódni képes emberi lélek mibenlétét, az a Tolnatáj Tv Archívumában megtalálja ezt a kiváló anyagot. A riportban sok olyan emberi létkérdés megválaszolásra kerül, aminek nagyon örültem. Ám, mindvégig sejtettem, hogy a végén felteszik neki a szinte megválaszolhatatlan kérdést, hogy mit üzen az utókornak. A művész legelőször is Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet című versét mondta el, majd hozzátette:
„Holnapot építeni a múltak ismerete nélkül, képtelenség.”
Leitert András
Fotó: Mözsi Szabó István: Apám, Anyám balladája (Magyar Kurír)