Igazságot kíván a magyar nemzet – ami valóban szabaddá tesz

1848-ban a magyarok kivívták a szabadságukat. Sikerült, ha nem is túl hosszú időre, minden felettük álló hatalomtól megszabadulniuk. De vajon ez volt a szabadság teljessége? A keresztény „szabad akarat” vajon miképpen egyeztethető össze az efféle dicsőséges forradalmakkal? Ahhoz, hogy a nemzeti ünnepünkön Isten kezét el ne eresszük, szükséges megválaszolnunk ezeket a kérdéseket. Különben megmarad számunkra a „magyarok istene”: önmagunk istenítése, a szabadságnak csúfolt, ateista és rossz értelemben vett liberális örömmámor, ahol az egyedül igaz Isten szavára már mit sem adunk.

Mit kíván a magyar nemzet – ezzel a felütéssel kezdődik a március 15-i forradalom 12 pontjának kiáltványa. Miközben egy nép mozdult meg őszinte indíttatásból, hogy saját önállóságát kivívja, ebbe a szabadságvágyba észrevétlenül belekeveredett a „méreg”, amely mindmáig fojtogatja az életünket. 175 éve szinte képtelenek vagyunk észrevenni, hogy a jogos igazságérzetből elindult küzdelem a zsarnokság ellen módszeresen kiírtja azt a hatalmasságot is, amely nélkül nem létezik valódi szeretet és őszinte béke.

„Ha tehát a Fiú szabaddá tesz benneteket, akkor valóban szabadok lesztek” – adja meg az iránymutatást Jézus Krisztus a János evangéliumban. Egy olyan szabadságról tanít, amely úgy jelenik meg az életünkben, ha megszabadulunk leginkább a saját magunk által kreált bálványoktól, a csökönyös akaratunktól és a görcsösen szorított elképzeléseinktől. No, persze nem azért, hogy szolgasorba kerüljünk, hanem mert az az akarat, amelynek megadjuk magunkat kizárólag csak jó lehet. A lehető legjobb.

A keresztény szabad akaratunk hibás értelmezése okozza napjainkban is azt a rengeteg csalódást, amelyet minden kivívott kötetlenségünk ellenére mégiscsak megtapasztalunk.

Az ember, aki terhes igaként ledobja önmagáról Isten gondoskodását és tervét, csak látszólag válik szabaddá. Személyes forradalma lényegében buta önámításon alapul, ahol azt hiszi, ha hangosan harsogja, hogy nincs Isten, nincs Isten, akkor függetlenedhet mindentől, és azt tehet amit csak akar. Mondhatja vajon a lyuk a sajtban a sajtnak, hogy nem kellesz nekem sajt? Mondhatja és bebeszélheti magának ezt a zsákutcás teóriát, de attól még mindig csak a sajt megtartó közegétől függ majd az élete.

A szabadosság hazugsága azonban nem az egyetlen téves út a valódi szabadság elnyerése érdekében. Ha ugyanis valaki felismeri, hogy Isten terve szerint lenne érdemes élnie, ám ennek elnyerését egyedül a szerzett érdemek, „szent praktikák” által akarja elnyerni önmagának, mintegy kikényszerítve Istentől a vélt szabadságot, ugyanúgy bálvány Istent imád, akinek tetszésére még elkezd törvényieskedni is.

Szabadosság és törvényieskedés.

Két véglet, amelyek nem engedik, meglátnunk Isten valódi természetét. A kettő között találhatjuk meg a szabad akaratot. Ez elsősorban az igazságon alapul. Annak felismerésén, amit egyedül Jézus Krisztustól tanulhatunk meg: nevezetesen, hogy Isten tökéletes Atya, aki szereti az ő gyermekeit.

Mindazok, akik elvágják magukat ettől a szeretettől, hamisságban kezdenek el élni. Önámításuk abban nyilvánul meg, hogy a szabadság nevében még Istent is guillotine alá küldenék – ahogyan ez történt a „nagy” francia forradalom idején. Ennek magyar remake változata lett a 175 évvel ezelőtti negyvennyolcas forradalom, aztán hogy napjaink küzdelmeire összpontosítsunk, a szexuális forradalom hatására elindult szabadosság, amelynek levét ma az istentelen LMBTQ-jelenségekben és a „this is my body” jelszavával fémjelzett magzati tömeggyilkosságokban isszuk.

A képlet ugyanaz mindannyiszor: az ember elszakad Isten szeretetétől és jó tervétől, és az így kikapart szabadság megjelenítésére egy, az eredetire hasonlító Istent kreál.

A hazugság mindannyiszor tettenérhető. Persze a türelmetlenek szívesen mondanak áment az instant, látszólagos szabadságra. Ezen a ponton az értékrendjük csúcsáról önmagukban detronizálják a mindent megtartó Istent, hogy helyébe önmagukat ültessék. A relatív „szeretet” lesz mindennek a mozgatórugójává, amelynek semmiféle kapcsolata és viszonyítási pontja nem létezik majd az egyetlen és tökéletes, el nem múló isteni szeretettel.

A kiút ebből a zsákutcából egyedül az igazság útján lehetséges. Amint felfedezzük és átadjuk magunkat Isten megtartó szeretetének, valódi szabadságot fogunk megélni. Az igazság szabaddá tesz. A 12 pont alcíme: „legyen béke, szabadság és egyetértés”. A vágyott belső – és külső béke – csak így remélhető. Remélem, egyetértünk ebben! Szép és igaz Március 15-ikét!