Színház az egész Élet?!

Egyéne válogatja, hogy mi az, ami szórakoztatja; mi az, ami eltereli a figyelmét a mindennapi teendők, kötelezettségek okozta szellemi és/vagy fizikai megterheléstől. Az úgynevezett „rohanó világunkban” a kikapcsolódás lehetőségét is megkaphatjuk könnyedén; egyetlen gombnyomásra elénk tárul minden, legyen az a valóság vagy csupán csak a képzelet műve. Ha akarjuk, akkor készen kaphatjuk ezt is, éppúgy, mint a készételt egy utcai automatából. Az igaz, hogy nem is sejtjük, hogy miféle anyagokból állították össze ezeket valahol, valakik. Megtehetjük, és kész. Ez ugyan ad valamiféle szabadságérzést, amit hajlamosak vagyunk túlértékelni; de azért a tudatalattinkban érezzük, hogy ez mind-mind csak díszlet. Kényelmes így, bár a Lélek mindenáron igyekszik a valóság felé kitörni a sok álság közül; és nem is adja fel soha azt, hogy az Ember újra megtalálja a helyét az őt megillető őszinte és tiszta SZABADSÁG szinte elfeledett világában. Nézzük, hogy Leitert András mit gondol erről!

Már-már elcsépelt szófordulatnak tűnik az, hogy: „Színház az egész Világ!”, hiszen ezt a gyakran emlegetett mondatot szívesen használjuk minden olyan eseménykor, amikor is valami furcsasággal találkozunk, addig még nem tapasztalt folyamatok közepette találjuk magunkat.

Színházban bizonyára már a legtöbbünk járt élete során, és emlékezhet arra a jóleső bizsergésre, ami már az előadás megkezdése előtt átjárta. Kérdések okozta izgalom, mint: Vajon milyen lesz a díszlet? A színészek milyen alakítást fognak nyújtani? A színpadi események miként követik egymást? – és még sok egyéb olyan kérdés, amit az egyéni igények határoznak meg a nézők részéről.

Egy valamit azonban minden színházlátogató biztosan tud, mégpedig azt, hogy ő maga nem vesz részt az előadásban,

neki csak a nevetés, a meghatódottság lesz a dolga; a végén pedig lehet majd tapsolni, megköszönni a színészek kiváló alakítását és élményekkel gazdagon hazatérni a nyugalmat, biztonságot jelentő otthonba és békésen álomba szenderülni.

Ez az élmény azoknak is megadatik, akik valamilyen regény vagy vers olvasásába fognak, esetleg moziba (filmszínház) mennek, vagy akár a televízióban tekintenek meg egy filmet, netán az éppen kedvenc sorozatuk időszerű epizódját. Az élmény minden esetben biztosított, hiszen az említett események mindegyike az emberek szórakoztatását szolgálja. Az igényesebb filmek, előadások, könyvek szerzői persze úgy alkotják meg műveiket, hogy azokkal példát tudjanak nyújtani az emberek felé, tanítani tudjanak a nem mellékes szórakoztatás mellett is. Ez így rendjén is van, legalábbis így szoktuk meg. Ezen a téren azonban még érdemes megemlíteni azokat a kezdeményezéseket, amikor a nézőket is bevonják a cselekménysor alakításába; ilyen például a kandikamera vagy az úgynevezett reality show (valóságos eseménysor).

A biztonság persze ekkor is adott – hiszen a rendezők erről messzemenőkig gondoskodnak –, de a szereplők ezt csak az előadás végén tudják meg, amikor közlik velük, hogy az egész csak játék, kész átverés volt csupán. Ilyenkor mindenki megkönnyebbülten felsóhajt, elneveti magát; hiszen csak játék volt mindaz, amit a műsor közben megélt.

A rendezők, a forgatókönyvírók képzelete egyre vadabb dolgok kitalálásáért dolgozik, hiszen az embereknek azt az igényét akarják kielégíteni, ami úgy szolgálja az izgalmakat, hogy mindeközben a biztonságérzés ne sérüljön a nézőkben, olvasókban. A szórakoztatóipar ezt a folyamatot már olyan tökélyre fejlesztette, hogy szinte már várjuk, sőt követeljük az izgalmakat.

Ropogjanak a fegyverek, ömöljön a vér, jöjjenek az emberevő szörnyek, közelegjen a világvége, és a többi. Meg is kapjuk ezeket tucatnyi helyről, de azért azt mindig tudjuk, hogy ez csak: színház.

Ám, de azt a mondást is bizonyára ismeri mindenki, hogy: „Az Élet a legnagyobb forgatókönyvíró.”

Nos, napjainkban a valóság írja a történetet és mi, emberek bizony nyakig benne vagyunk az események sodrában; és ez most nem valamiféle mulattató történet, melynek a végén majd tapsolunk és hazamegyünk. Most eljött annak az ideje, hogy magunkba nézzünk, eddigi tetteinket, azok hozadékait mérlegre tegyük, számot vessünk mindazzal, ami ránk várhat a jövőben.

Kegyelmi időnek is felfoghatjuk a jelenlegi tragikus helyzeteket (háborúk, járványok, felborult természeti rend), hiszen nem olyan állapotokról van szó, amelyek válogatás nélkül mindenkit elpusztítanak.

Sokan lesznek ugyan áldozatokká az emberiség eddigi, féktelen, önsorsrontó, felelőtlen és önző gondolkodásmódja és életvitele okán; sajnos. Akik megmaradnak, azoknak azonban halaszthatatlan feladata lesz megkeresni az Emberiség megfelelő helyét a Mindenségben.

Tehát nem arról van szó, hogy mindent a sutba vessünk és visszatérjünk a halászó-vadászó-gyűjtögető életmódra, hanem, hogy letegyük a világi gondolkodásmódunkat, észrevegyük újra nemcsak egymást, hanem főként a Teremtőnket.

Leitert András