Amikor otthon, családi vagy baráti körben lapozgatjuk a fotóalbumokat és nézegetjük a valamikori önmagunkat; netán valamelyik egykori felmenőnk elsárgult képe kerül a kezünk ügyébe, olyankor bizony elemi erővel törnek ránk az emlékek, a már-már elfeledett személyek tettei, szavai. Könnyektől párásodik a szemünk, dadogva keressük a szavakat, a mondatokat, történetek foszlányai kerülnek elő elménk rejtett zugaiból. Egyébként, a családok mindegyikében szájól-szájra járnak a hajdanvolt eseményeket felelevenítő történetek; így minden(?) megmarad az utókor számára. Igaz az is, hogy az ember hajlamos arra, hogy utólag kissé „megszínezzen” egyes részleteket, bár ezek nem változtatnak a lényegen és nem is fájnak; az igazi értékek ugyanis mindig értékek maradnak. Nézzük, hogy erről a témakörről mit gondol állandó szerzőnk, Leitert András.
Az elmúlt heti elmélkedésem után tovább folytatom az ókori latin nyelvterület időtálló megállapításainak elemzését; megkísérelve azt, hogy az örökérvényűségek értelmezését átültessem a jelenkorra, illetve azokat összevessem a bennünket jelenleg körülvevő emberi állapotok mai sajátosságaival. Megjegyzem, titkon azért már várom azt, hogy valakiben sikerül ezen írások által olyan gondolatokat ébreszteni, melyek saját megtapasztalásból erednek, és érdemes is őket papírra vetni, megosztani másokkal; és bízom abban, hogy rövidesen ez a vágyam is teljesül. Egy szép napon majd a Tisztelt Olvasók is részesei lehetnek annak, hogy együtt építsük, nemesítsük egymás lelkét; mert az is képes jobbá válni, mint ahogy minden változik és semmi sem örök; habár itt is van egy kivétel.
Ezzel el is érkeztünk egy újabb értelmezési állomáshoz, a Krisztus előtt az V. évszázadban élt Hérakleitosz nevű gondolkodó egyik legismertebb mondásához, amely szerint:
„Pantha rhei”, azaz Minden folyik vagy – másként szólva – Minden változik.
A bennünk és körülöttünk lévő világ folyamatosan új és új arcát mutatja akár a figyelmes, de a felületes szemlélődőnek is, egyaránt. Van ugyan, amikor azt érezzük, hogy már régóta nem történt semmi érdemleges, de egy pillanatra sincs kétségünk afelől, hogy ez így is marad.
A földtörténet évmilliárdjait nehezen tudjuk értelmezni, de azt mindannyian érezzük, hogy a minket jelenleg körülvevő környezet nem volt mindig ilyen.
Kiben ne merült volna még fel az a kérdés, hogy vajon milyen lehetett például a saját lakókörnyezete, mondjuk egymillió évvel ezelőtt;
vagy milyenek lehettek az ősemberek, és még hosszan lehetne sorolni. A régészeti leletek ugyan adnak némi támpontot az elmúlt néhány évezred tekintetében, de százmillió évnyi időtávlatokban sejtésünk sincs semmiről. Feltevések ugyan vannak bőven, némelyik vadabbnál-vadabb (pl.: ősrobbanás) de az ezeket igazoló bizonyítékok szintén csak elméleti téren léteznek; sőt, talán nem is fontos őket kutatni, hiszen a jelenben nincs is igazán jelentőségük.
De azért csak engedjük elkalandozni nyugodtan a képzeletünket; most ezt teszem én is egy kérdés erejéig: Vajon milyen lesz a hartai Duna-part tízezer év múlva? Biztos nem olyan, mint most, de még akkor is érdekes ezeken elmerengeni, ha tudjuk, hogy akkorra már emlékünk sem marad.
Fontosabb azon elgondolkodni, hogy a számunkra még megélhető időtávban milyen változásokat tapasztalhatunk meg! Nyilván itt főként az a leglényegesebb, hogy mi magunk milyen változásokon megyünk keresztül. Az természetes, hogy külsőleg változunk, hiszen a változás és az élet megbonthatatlan kapcsolatban van egymással.
A gyerekek megnőnek, lázadó ifjak lesznek, aztán a feszes izmok meggyengülnek, a dús haj kihullik, az öröknek hitt fiatalság eltűnik a múlt ködében.
Ám ez még mindig csak az a külsőség, ami szemmel is látható. Sokkal érdekesebb az, ami a gondolkodásunkban, a lelkünkben változik meg az évek során. Ez a leglényegesebb, mert ezt adjuk át utódainknak.
Az Élet Iskoláját járva megannyi tapasztalattal gazdagodunk, és ezeket igyekszünk úgy a saját javunkra fordítani, hogy a hibákat ne kövessük el újra, és amit jól csináltunk, azt ne felejtsük el. Jó esetben az évek múlása bölcsességgel ruházza fel azt, aki nyitott a változásra és akar is fejlődni lelkileg. A tudásunkat tudjuk gyarapítani különböző iskolákban és érdemes is ezt megtenni, de nem szabad magunkat azzal áltatni, hogy kötelességünk a gyakorlati ismereteinket az életünk végéig gyarapítani.
A szellemi képességeink határait nem érdemes öncélúan feszegetni; sokkal inkább a lelkivilágunk minőségének javítására, a lelki értékek gyarapítására érdemes az évek múlásával egyre nagyobb figyelmet fordítani.
Ezek ugyan olyan kincsek, melyeket nem lehet azonnal kézzel foghatóvá tenni, de a gyermekeink, unokáink önkéntelenül is erre az alapra fogják felépíteni a saját életüket, és ők is ezt adják majd tovább, ezt fejlesztik egyre jobbá és jobbá.
Akinek a Sors kegyelme megadja azt a lehetőséget, hogy bölcsességben gyarapodjon, annak nem szabad ennek átadását megtagadnia utódaitól; és joggal remélheti azt, hogy ez az érték még értékesebbé nemesül, és általa így változik s lesz egyre jobbá az a mindig változó világ, amit megálmodott. Aki viszont kicsit lustálkodott eddig, az bőszen kezdjen neki lelke pallérozásának, mert fontos napok közelednek!
Leitert András
Fotó: pxhere
