Nos. Bevallom, hogy nehéz felvezetést írni a következő cikk elé, hiszen olyan eseményekről lesz szó, amelyeknek minden sora önmagáért beszél; amelynek minden gondolata arra ösztönzi az olvasót, hogy értelmezze nemcsak a saját életét, hanem az emberiség jelenét és akár még a jövőjét is mérlegre tegye. Ha valaki már ismeri Jézus sorsának a történetét, annak azért kicsit könnyebb dolga lesz, de azért mindenki érteni fogja a leírtakat. Szerzőnk, Leitert András ezen alkalommal sem kis horderejű dolgokról fog szólni; sőt, Húsvét közeledtével olyan nézőpontból közelíti meg Jézus megfeszítésének és feltámadásának idejét, ahogy az nem megszokott. A múltbéli kor és a jelenlegi kor eseményei súlyos hasonlóságokat mutatnak, mert az ember keveset tanult abból, ami érte, majd vele történt az idők során. Nagyon elgondolkodtató írás.
Legutóbb azzal fejeztem be az írásom, hogy fontos napok közelednek; egyértelműnek tartva azt, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy a Húsvét ünnepkörének a lényegét mi is tölti ki. Aztán eszembe jutott gyerekkori önmagam, amikor is sokáig csak az volt a lényeg, hogy ki, mennyi pénzt tudott „összelocsolni”, és ki tudja a másikat megdobni az ajándékba kapott színes főtt tojással. Teltek az évek, nagykamasz lettem, és a húsvéti közös leittasodások adták meg az ünnep főmotívumát.
Ugyan, akkor már hallottam valami Jézus nevű valakiről, akit valakik megöltek; de még sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy összeálljon a kép, és megértsem a Megváltó szenvedéstörténetét.
Erre gondolván joggal – de, nem elítélve senkit ezért – feltételezem, hogy most is lehetnek olyanok, mint amilyen én is voltam annak idején. Ma már ismerem a régi események sorozatát, és tudom, értem a lényegét is. Jézus (a Fájdalmak Férfija) testileg és lelkileg is megtöretett értünk. Vajon tudjuk-e azt, hogy a testi vagy a lelki fájdalmak közül melyik a nehezebben elviselhető? Sőt, arra is nehéz válaszolni, hogy hol a fájdalmak határa.
Ezek okán szükségesnek láttam azt, hogy családom élettörténetén keresztül világítsak rá arra, amit kisgyerekként még nem értettem, de fiatal felnőttként már értek; és a megértés okozta fájdalmakon keresztül próbáljam mással is megértetni azt, hogy mire is képes az ember az emberért, és ellene is.
Nagyszüleim dolgos parasztok voltak Felvidéken, akik tisztelték az Istent és becsülték a föld adta javakat. Nem kellett nélkülözniük, de mégis beosztással éltek. Akkoriban nagyanyám apja volt a kicsiny falu – Nagypeszek – bírója, ami akkoriban hasonló volt a mai polgármesterhez; habár akkor egészen más tartalmú volt a közösségi értékrend, mint manapság. A II. Világháború már javában zajlott, egyre közeledtek a frontvonalak egymáshoz.
Őseim, azon a korai reggelen – mint máskor is – kimentek a határba, a földjeikre dolgozni. Mikor estefelé hazatértek, akkor szembesültek azzal a ténnyel, hogy az orosz haderő katonái – ahogy nagyanyám nevezte őket mindig: a büdös davajok – bevonultak a faluba, és csőre töltött géppisztolyokkal felvértezve elkezdték a zabrálást, a fosztogatást, a megfélemlítést. Az addig békességben élő felvidéki magyarság nem is értette először, hogy mi is a valóságos helyzet, és egyáltalán miként kell ehhez viszonyulni.
A katonák parancsba kapták, hogy amelyik ház tetszik nekik, oda azonnal költözzenek be.
Az meg ugye értelemszerű volt, hogy aki addig ott lakott, annak mennie kellett onnan. Nagyanyámék portája szép és rendezett volt, látszott rajta, hogy az átlagnál tehetősebb család tulajdona. Az egyik bolsevik gazembernek – úgy hívták: Gregor – meg is nyerte a tetszését a ház és a hozzá tartozó gazdaság. Ráparancsolt a hazatérő déd- és nagyszüleimre, hogy pakolják fel a szekérre, amit meg akarnak tartani, aztán pedig: Davaj! Davaj! – el lehet vonulni, ahova csak akarnak; és ha ez így nem tetszik, akkor fejbe lesznek lőve.
Azonnal dönteni kellett, mert Gregor elvtárs rájuk fogta a fegyverét és lőtt is volna, ha valami ellenkezést lát.
Amíg pakoltak, addig a katonák az erős ökröket kifogták a szekér elől és helyben agyonlőtték a hűséges és megbecsült állatokat, mert kellett a hús a katonák ellátásához. Egy, még gyengécske, fiatal tehénkét – egy bockót – engedtek az ökrök helyére kötni, aki meg sem tudta mozdítani a szekeret. Pár zsák krumpli, ágynemű, néhány szék és kisebb-nagyobb használati tárgyak kerültek a szekérre. Abban a helyzetben még rendesen gondolkodni sem tudtak, hiszen ezt ép ésszel fel sem lehetett fogni. A bocika, szegény, húzta a kocsit, a kisemmizett család pedig tolta;
Gregor meg hangosan röhögött rajtuk, hosszú géppuskasorozatot lőtt a levegőbe, és mint aki jól végezte a dolgát, ő is lement társaihoz a pincébe bort vedelni és kolbászt zabálni.
Hát, így lettek az én őseim egy nap alatt módos földművesekből kisemmizett földönfutók. Négy évig laktak a saját szőlőhegyi pincéjükben, majd a Benes-dekrétumok alapján át lettek telepítve Magyarországra, ahol elkezdhették az új életüket Hartán, egy olyan kis házikóban, ahonnan meg egy sváb családot üldöztek el a bolsevikok Németországba.
Nagyapámék kaptak egy kis darabka, rossz minőségű földet, és emberfeletti munkát végezve anyagilag újra talpra álltak; tudtak termőföldet venni, és igyekeztek feledni az elfelejthetetlen múltat.
A háború után jött a Rákosi-rendszer, és minden egyéni gazdálkodó parasztot bekényszerítettek a TSZCS-be (termelőszövetkezeti csoport); a magántulajdonban lévő földeket be kellett adni a közösbe, ha tetszett, ha nem. Nagyszüleim a kommunisták jóvoltából így hát újra kisemmizettek lettek.
Lehetett dolgozni, de főleg lehetett kussolni; aki nem lázongott a rendszer ellen, azt nem ölték meg.
De így is milliónyi ember halt meg, lett lelkileg nyomorék azok miatt, akiket ezekért a bűnökért én szidok, és próbálom magammal elhitetni, hogy én ezt el tudom felejteni.
Mert, hát mégiscsak én vagyok az, aki még leteheti ezt a lelki terhet. De hogyan, de hogyan? Mert nem velem történt? Akkor hát miért érzem én is magamon/magamban az őseim akkori testi és lelki fájdalmait? Miként jött ez át rám is? Nem velem történt, de én vagyok az utolsó, aki ebbe a megalázott családba született; és hiába telt el már közel egy évszázad, még akkor is cipelem a már földben porladó őseim múltját. Cipelem, vonszolom, és mindenkinek beszélek arról a múltról, amit egy szégyenletes viselkedésű emberi csürhe tett élhetetlenné.
Mondja a törvény, hogy a háborús bűnök sosem évülnek el. Sosem? Akkor ez kinek a keresztje lesz újabb 100 év múltán? Tegyem le? NEM!!! Jézus az örök példakép; Ő sem bújt el a sorsa elől. Mindenki vonszolja a saját keresztjét, mert
miden kornak megvan a saját csürhéje, aki megfeszíti azt, aki nem fél, és hisz az Úrban.
Úgyhogy vésse jól az eszébe mindenki, hogy bizony feladata van! Akkor is feladata van, ha manapság már nem is folyik vér a modern megfeszítésekkor. Sőt! Most van a legtöbb teendő, hiszen a döntő csaták ideje jött el. Az egész emberiségnek kell együtt végigmennie a gyötrelmek útján; de bíznia kell a Feltámadásban, hiszen van erre példa. Akárhogy is, de nincs már Idő a szépelgésre, a majd lesz valahogy önámító hazugságára; úgyhogy hangosan és lényegre törően szükséges az igazságot megnevezni.
Minden kor, minden emberének azért kell ismernie Jézus igazságát, mert a test és a lélek nem választható külön. Neki is fájt minden ütés, Ő is félt a haláltól. Ezért nekünk, megváltottaknak, bizony soha el nem múló kötelességünk ismerni azt, hogy mi is történt a még értelmezhető időtávot jelentő múlt során, és ennek a segítségével kell viszonozni azt az áldozatot, amit értünk meghozott Jézus. Ő ugyan feltámadott halottaiból, de az ember nem tanult az akkori eseményekből, és manapság sem gondolja azt, hogy ne ő lenne a Teremtés koronája; sőt,
a Természettel is ujjat húzott, és ezzel a Mindenható Isten helyét követeli a magáénak.
Most ugyan az emberiség még kényelmesen éli a látszat uralkodásának a végnapjait, de a vihar szele már érezhető; és meg van írva, hogy mindennek eljön az ideje. Aki most ellöki magától az Úr segítő kezét, az bizony pórul jár. Tehát, most Húsvétkor is itt van még az a kegyelmi idő, amikor térden állva és fejünket alázattal meghajtva méltóképpen fogadhatjuk el Jézus értünk hozott áldozatát.
Leitert András
