Álom

Az örök titok

Azt, hogy mindegyikünk gyarló és esendő ember, azt valószínűleg legtöbbünk éppúgy nem vitatja, mint a következő írás szerzője (Leitert András) sem. Az is igaz, hogy ezt azért gyakran szeretnénk eltitkolni a bennünket körülvevő világ elől; bár ez ­– szerintem – nem valamiféle szégyellni való dolog, sokkal inkább emberi jellegzetesség. De hát ilyenek vagyunk, sok mindenről álmodozunk, és a fantáziálás is éppúgy csak az emberre jellemző, mint az emiatti szégyenkezés. A képzelgés világában történő bátor szárnyalás távoli dimenziókat nyit meg bárki előtt; sőt, ezt akár az örökbecsű művészet egyik fundamentumának is tekinthetjük. A hétköznapjainkban is el-elkalandozunk abba a nagy messzeségbe, ahol bizony jól esik félelem nélkül röpködni. Rejtélyes területek nyílhatnak meg így előttünk, és vannak olyan helyek arrafelé, amit többször is felkeresünk az életünk során; a titkok világa az egyik ilyen vidék.

Néhány héttel ez előtt már foglalkoztam az „örök élet” kérdésével az egyik írásomban, és akkor arra a végköveztetésre jutottam, hogy ez valójában nem is lenne jó; hiszen akkor nemcsak, hogy minden szerettünk halálát láthatnánk, hanem egyszer csak egyes-egyedül maradnánk a bolygón. Akkor azt gondoltam, hogy megnyugtattam magamat is és talán másokat is ezzel a gondolatmenettel; de nem. Csak ott motoszkál időnként az agyunkban – még talán az élet végességét leginkább elfogadóbbak gondolatai között is –, hogy azért mégis csak jó lenne legalább kipróbálni egy kicsit, legalább belekóstolni ebbe a nehezen értelmezhető vágyba.

Áldásos eset az, ha ez mihamarabb világgá megy az agyunkból; a rosszabbik az, ha

valahol mélyen, valahol a tudatalattink mélyén, az egyik – számunkra ismeretlen – rejtett zugban megbújik, és onnan időnként elősettenkedve sosem hagyja békén tudatunkat.

Mindig piszkálja azt, megkeresve a legalkalmasabb kitörési pontot, újra meg újra megzavarva ezzel a lelkünk nyugalmát.

Akármennyire igyekszem magam is békét kötni az elmúlás visszavonhatatlan tényével, valójában azért mégis eszembe jut időnként az örök élet lehetőségének a vágya. Igen, mondhatják rám a „magabiztosok”, hogy gyenge a hitem; de az vesse rám az első követ, aki… Gondolom, sokan ismerik azt a Bibliai történetet, amikor egy, bizonyosan házasságtörő asszonyt akartak halálra kövezni a vétkéért. Akkoriban (Mózes törvényei szerint) ez a büntetési mód elfogadott volt; de Jézus csak annyit mondott azoknak a farizeusoknak, akik a véleményét kérték, hogy: „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” (Jn 8,7)

Ám, maradjunk csak az „örök élet” kérdésénél, és keressük tovább azt a legmegnyugtatóbb választ, ami segíti lelkünket a végesség tényének az elfogadásában. Gondolhatják esetleg most néhányan, hogy: Na, ez megint csak kitalált valamit; legalábbis azt hiszi! Joggal érhet ilyen megjegyzés, hiszen én is csak egy afféle gyenge ember vagyok a sok közül, és aki olykor lelkileg erősnek érzi magát, de bizony sokszor elgyengül; habár ezt nem szégyelli bevallani.

Ahhoz, hogy belenyugodjunk a Természet megmásíthatatlan rendjébe, érdemes tisztázni azt, hogy egyáltalán fel tudjuk-e fogni, tudjuk-e értelmezni azt a fogalmat, hogy: örök.

Jómagam már sokszor nekiveselkedtem ennek a kihívásnak, de – őszintén bevallom – sosem sikerült megtalálni e szónak az értelmezhető jelentését; sőt, azt vettem észre magamon, hogy a gondolataim szinte menekülnek erről a „területről”, és észrevétlenül ki is térnek a magyarázat megadásának a kényszere elől. Ez azt is bizonyossá teszi a számomra, hogy az emberi gondolkodás rendelkezik egy olyan védelmi rendszerrel, aminek a segítségével sikerül megőrizni az épelméjűségünket. Mondom ezt azért, mert már hallottam olyanról, aki az okból zavarodott meg, mert nem tudta megválaszolni magának azt, amit valójában nem is lehet, de úgy is mondhatjuk, hogy: nem is kell.

De akkor miért is boncolgatom újra csak ezt a témát? – kérdezhetik. Az ismert mondás szerint erre azt válaszolom, hogy: Aki keres, az talál! De miről is van szó? Betegségem okán nehezen mozgok, ezért az átlagosnál talán többet nézem a tévét, ahol időnként azért lehet értelmes dolgokról is tudomást szerezni. Múltkoriban az egyik ismeretterjesztő csatornán (talán a Spektrum volt) láttam egy olyan, rendszeresen jelentkező műsort, melyben arról van szó, hogy régi, agyonhasznált, sérült, piszkos tárgyakat újítanak fel ügyes és elkötelezett kézművesek.

Ezek a tárgyak többségében olyan családi ereklyék, amelyekhez az ük-, a déd- vagy a nagyszülőkhöz kapcsolódó történetek is fűződnek, és amely történetek a családban korról-korra és szájról-szájra járnak. A késői leszármazottak a régi történetek mellett már csak egy olyan, ahhoz rendelhető tárgyat látnak, melyet megtépázott az Idő vasfoga. Legutóbb egy fiatalember vitt el az előbb említett mesterekhez egy olyan, a II. Világháborúban harcoló pilóták által használt bőrkabátot, amelyet az Ő nagyapja is viselt a bevetések során. Az unoka ugyan nem ismerte már a nagypapáját, de tiszteletből rendbe tetette a rossz állapotú kabátot és kijelentette, hogy Ő is elmeséli majd a kabát és a papa történtét a saját, leendő gyermekeinek.

Hát, talán így élhetünk kicsit tovább, álmok harmatával megöntözve, el nem hervadva; és az emlékezet szárnyán ekképpen még évszázadokat is átrepülhetünk. Ha elfogadjuk azt, hogy ez lehet az örökkévalóság titka, akkor nyugodt életünk lesz; ha nem, akkor…

Leitert András

Fotó: pxhere