A katolikus egyházi könnyűzenész egy speciális otthonban tett szolgálatának tapasztalatait osztotta meg „Behangoltam a gitárom” címmel.
A héten meghívást kaptam az egyik speciális otthonba, ahol az intézmény lakóinak énekelhettem Jézus szeretetéről, továbbadhattam a húsvét örömét, és… közben nagyszerű dolgokra taníthatott engem Isten.
Vittem a kis mobil szettemet, erősítőt, mikrofont és minden tartozékot, amelyekkel biztosítani tudom, hogy jól hallhatóak legyenek az előadásaink.
Miközben összeállítottam, ki-kinézegettem a hallgatóságomra. Semmibe elrévedt tekintetek vagy indokolatlanul izgatottak, akik mind arra vártak, hogy kapjanak valamit. Esemény volt számukra!
Amint a vállamra vettem a gitárom és nekikezdtem, hogy behangoljam a hangszerem, feljött bennem egy gondolat: „ugyan, minek precízkedsz, lényegében a hallgatóidnak a kicsit hamis gitár is ugyanolyan öröm lesz!”
Egy pillanat erejéig megálltam, és felismertem, hogy ez nem az én hangom, hanem a kísértés hangja. Igyekeztem Jézusra figyelni, és azonnal folytattam a hangolást, hogy a lehető legjobbat adhassam magamból… nekik.
Odáig jutottam, hogy miután a kezdeti kísértésre mondtam egy határozott NEM-et, egészen extázisba jöttem a csekély képességű és értelmű/mozgású közönségem előtt. Éreztem magamban a tüzet, amely akkor melegíti az embert belülről, ha teljesen átadta magát az Örömhír kikiáltásának.
Egy nagyon lelkes, Istenért tudatlanul is rajongó félóra kerekedett a kis húsvéti együttlétből. Az együgyű, de szerethető Emberektől megtanulhattam az együgyűség igenis követhető és követendő módját. Egy ügyem lett: Krisztus örömét adtam tovább. Behangolt gitárral és behangolt szívvel.
