Az mindig pozitív, ha egy önmagát keresztény és konzervatívnak valló kormány és ország az örök bibliai értékekhez, mint abszolúthoz igazodik. Ehhez viszonyítva hozza meg döntéseit, tisztítja le időről-időre világlátását. Az is szép, amikor ennek az igazodásnak hangot ad, mondjuk művészi módon megfogalmazott alkotások révén. Ezek mindegyike hitvallásnak minősül, hiszen bennük egyértelműen kifejezésre jut Isten mindenekfelettisége.
Közeledünk Ferenc pápa magyarországi látogatásának hétvégéjéhez. Noha alapvetően az egyházfő pasztorális szándékkal érkezik Budapestre április végén, természetes, hogy az állami szféra is méltón fogadja majd a vatikáni államfőt. Lehet, hogy az ezirányú tisztelgés kifejeződésének része az államtitkári megrendelésre született pápaköszöntő is. A Magyar Fohász 2023 című opusz előadói neves énekesek (Varga Miklós, Keresztes Ildikó, Vastag Csaba), akiknek a részvétele a dalban önmagában véve, szintén hitvallásként értelmezhető.
Pálinkás Gergely (zene) és Toldi Tamás (szöveg) szerzeményben amolyan félreérthetelen és szándékolt módon jelenik meg a magyar virtus. Erre erősít rá a hangszerelés és mondjuk az „életfa” kifejezés a szövegben. A zenészek és az énekesek kétségkívül hozták a tőlük elvárható profizmust. Hegedűn Szirtes Edina „Mókus”, furulyán Heinczinger Miklós, a nemrégiben állami kitüntetésben részesült Misztrál zenekar egyik tagja teszik a magyar szív számára közelivé a popdalban megfogalmazott, feltételezhetően színtiszta katolikus keresztény üzenetet.
A szám mondanivalója azonban „az utolsó pillanatig” implicit.
Isten és Jézus Krisztus nevének említése – amely elvárható lett volna, ha már a pápalátogatás hivatalos mottója: „Krisztus a jövőnk” – mintha derogálta volna a „költőt”, aki, biztos ami biztos alapon, az egyes szám második személyű személyes névmás („te”) homályában „felejtette” a transzcendens távlatokat. Az állami szféra pápaköszöntő dala így valóban, akár minden magyar fohásza lehet – vallástól és felekezettől függetlenül.
Aki a Petőfi évhez illendően, Petőfitől kölcsönzött kifejezéssel élve a „magyarok istenéhez” mondana imát, annak is, aki Buddhához kíván elmerengeni, annak is.
Egyetlen halvány, égremutató fénysugárként a „Szent Atyánk” kifejezés mutatkozik. És az írásmódból ugyan a mennyei Atyára, a Szentháromság első isteni személyére következtethetünk, mégis érezhető az áthallás a „szentatya” szóval, amely a katolikus egyházfő elfogadott egyik hivatalos elnevezése. Akár azt is feltételezhetnénk, hogy a szakrálisnak sejthető és remélt kifejezés esetleg a katolikus egyházfőre vonatkozik jobban. Ilyen értelemben viszont inkább politikai és diplomáciai hangvételről beszélhetünk, amelynek nem titkolt (és semmiképpen sem szégyellni való) értelme:
„Ferenc pápa, állj a magyarok mellé!” – amúgy is a háború megoldásának kérdésében valóban egy oldalon állunk.
És semmi baj, ha ez a dal mély üzenete. Csak akkor miért nevezzük „fohásznak”? Amikor a hívő ember fohászkodik, nem csak éppen hogy megemlíti Isten nevét („Istenünk / Szent Atyánk”), hanem folyamatosan ostromolja a Mindenhatót félreérthetetlenül, aki Jézus Krisztusban az egyetlen biztos jövővel ajándékozta meg az embert. Ha pedig nem fohászról van szó, akkor mondhatnánk ehelyett például azt, hogy ez egyszerűen a Vatikán első emberéhez intézett zenei mű a magyar állam világnézetével, és feltételezhetjük – jó szándékkal és egy csipetnyi naivitással –, hogy a magyar emberek mindegyike által felvállalható üzenettel. Így mivel szakrális éneknek a megszületett opusz gyenge és erőtlen, állami üzenetnek azonban akár erős is lehetne, de ennek erejét éppen a szakrális-ízű cukormáz fedi el, a hallgató a kész művet ízlelgetve már nem tudja eldönteni, hogy egy politikai rendezvényen vagy egy vegytiszta egyházi eseményen vesz részt, amelynek során a dal felcsendül.
És még ha van is némi igazság ebben a következtetésben, akkor sem szabad követ dobnunk egyetlen efféle műre sem, végképp nem az előadóikra. Az idén éppen kétszáz éves himnusz alkotója sem biztos, hogy egy hosszabb – mondjuk templomi – adoráció vagy egy jezsuita, „szentignáci lelkigyakorlat” gyümölcseként írta le a minden magyar ember által tisztelt nemzeti összetartozás szavait. Az azonban biztos, hogy a benne megfogalmazott üzenet a magyarok elmúlt két évszázadában megszentelt imává transzformálódott át, amely a legistentelenebb történelmi helyzetekben is a remény és az Istenbe kapaszkodás kifejeződése volt és lett.
Azt, itt és most elhamarkodott lenne eldöntenünk, hogy a pápa érkezésére komponált állami-magyar-imádság hogyan juthat majd valaha is a Himnusz közel hasonló, átnemesült szintjére.

Annyi azért viszont elvárható lett volna, hogy ha már az állam szakrális üzenetű „himnusz” megkomponáltatására adja a fejét, akkor olyan szerzőket kérjen fel erre a nemes feladatra, akik képesek arra, hogy egy efféle örök üzenet méltó dalnokaivá, egyszersmind életükkel hitelesített hitvallóivá váljanak.
Álljunk azonban pozitívan és elfogadóan a megszületett dal mellé! Miközben együtt énekeljük majd, hogy „Te vagy az áldott, tiszta fény, magyarok földjén a remény”, akkor minden esetben, belső lelki kompromisszumok nélkül Jézus Krisztust szólítsuk meg, aki valóban minden magyar ember egyetlen jövője, és aki nélkül magunkat csak elhagyottnak érezhetnénk… és „árván”!
Kiemelt kép: Gerzsenyi Krisztián/Facebook