Ahogy azt már az előzőekben joggal feltételezhettük (talán már vártuk is), hogy állandó szerzőnk egy nagyon-nagy fába fogja vágni a fejszéjét; történetesen abba, hogy az Ember helyét, szerepét, felelősségét, tetteinek következményeit megkeresse, azokat felmérje, és kimondja azt, hogy a mostani emberi társadalmak jelene valójában milyen is. Mondhatjuk, tükröt tart elénk úgy, hogy annak segítségével helyesen láthatjuk meg nemcsak a valóságot, hanem az abban elfoglalható helyünket is értelmezhetjük. Az általa leírt sorok zöme nem lesz ugyan szívderítő (aki ismeri Leitert András írásait, annak ez talán nem meglepő), de megtévesztő sallangok nélkül, megcáfolhatatlan tények alapján fogja elénk tárni korunkat. Ezzel igyekszik lerántania leplet arról a káprázatos díszletekkel kicicomázott világról, amit a Gonosz tár elénk azért, hogy tévútra vezessen mindannyiunkat. Az elkövetkezendő cikkek által bejárjuk majd azt a világot, amelyről az utazási irodákban nem esik szó; és talán majd azt is megtudjuk, hogy… Na, de ne szaladjunk ennyire előre!
Az elmúlt heti írásomban már jeleztem, hogy a mindennapi életünk – még ha sok esetben csak áttételesen is, de – telve van azokkal az elbizonytalanító tényezőkkel (járványok, háborúk, stb.), amelyekről valójában nincs is kimondva a teljes igazság; sőt, gyakran csak a megma-gyarázni szándékozó mellébeszélés az, amit egyfajta igazságként elénk tárnak a megfelelő szervek. Gyakran hallani, olyan véleményeket, hogy ezek csak fél- vagy rész igazságok, és ezt zömében el is fogadja a többség; bár valójában inkább a teljes igazságtól való tudatalatti félelem a főmotívum ebben az esetben. Pedig
az igazságnak nincs lazább vagy keményebb változata; az igazság ismerete a legfőbb jellembéli vezérfonal és az életbeni irányadó.
Az Írásokból ismerhetjük, hogy: „Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” (Máté 5,37) Az igazságra ugyanez vonatkozik, és mindenkinek joga és kötelessége ezt megismerni. Az ember mégis próbál terelni (hazudni) mindenről, ami a számára kellemetlen; és ennek már nevesített foglalkozási köre is van, amit angolul úgy hívnak, hogy spin doctor (ejtsd: szpindáktör), aki megmagyarázza, hogy a rossz az valójában jó, és a hazugság az egyébként igazság. A jogban, a politikában, a szóvivők munkájában ez egy elfogadott és jól megfizetett munkakör, találkozhatunk ezzel nap mint nap.
Tehát, ahogy azt a múlt héten már jeleztem, a mindennapi életünket is nagyban befolyásoló környezeti állapotokról sincsenek kellő ismeretei a hétköznapi embereknek;
és akinek a dolga lenne az igazság feltárása ebben a témában, az leginkább az egyéni érdekei okán sunyít, hazudik, vagy egyszerűen csak buta.
Az elmúlt években már sok alkalommal (tanfolyamok, előadások, baráti-, családi beszélgetések) elemeztem a környezeti állapotokat, azok hatásait a mindennapokra a lehetséges kivezető utakat keresve. Elolvastam minden irodalmat ebben a témában, beszélgettem neves szakemberekkel, figyeltem, hogy mi történik a világban. Kerestem az ok-okozati összefüggéseket és igyekeztem az ezzel kapcsolatos gondolataimat szavakba önteni és kendőzetlenül feltárni az általam értelmezett valóságot; de sok minden még a mai napig is ott motoszkál a fejemben, várva arra, hogy kimondjam őket. Eljött az ideje annak, hogy egyfajta összegzését adjam az eltelt hosszú időszaknak, levonva a számomra legfontosabb következtetéseket; hiszen időről-időre záró számadást illik tennie annak, aki foglalkozik valami olyannal, ami érintheti az emberek többségét.
Nos, a sok probléma, ami ma sújtja a világot – víz-, levegő-, talajszennyezés, veszélyes hulladékok megatonnái, járványok, háborúk, éhezés, és a többi – önmagukban is olyan bajok, amelyek megléte nem vitás, ám ezek együttes jelenléte olyan mérvű, amit már csak
„Deus ex machina”, azaz Isteni közbeavatkozás
oldhatna meg. Ez az állapot nagyon elkeseríti azt (engem mindenképp), aki szeretne tenni a jelen és a jövő korosztályaiért. Elkeserít ez, mert olyan szélmalomharcnak tűnik a környezetvédelem feladatköre, amit Cervantes méltán híres művének főhőse, a jó Don Quijote lovag is megirigyelhetne. Ám de minden, amivel a környezetvédelem ma foglalkozik, a szennyezések, a globális (bolygószintű) felmelegedés, állatfajok tömeges pusztulása, csupán csak a bajok jéghegyének a csúcsa. A Föld nevű bolygó legnagyobb szennyezése maga az emberi faj mindenkori tevékenységeivel kapcsolatos; és a jelenkor igazi bajkeverőiről nem is esik szó. Bár az is igaz szerintem, hogy ők már csak a mának élve rombolják tovább azt, amit már az emberi pótcselekvések főleg nem tudnak helyre állítani; de, erről majd később.
Ahol az ember nincs jelen, ott virágzik a Természet, zökkenőmentesen telnek az évezredek, tulajdonképpen megállt az Idő, nincs rohanás, csak béke és rend. Azt, hogy a Természet milyen jól is megvan nélkülünk, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a mai Csernobil és környéke.
Az egykori (1986. április 26.) atomkatasztrófa – 100 km sugarú körben – lezárt helyszínét ma már visszafoglalta magának a növény- és az állatvilág. A halálos sugárzás akkoriban elriasztotta onnan az embereket, olyannyira, hogy néhány bátor kutató kivételével nem is mer senki odamenni, visszaköltözni pedig még annyira sem. Néhány bénult év és a pusztulás döbbenetes csendje után azonban az örökös jogú Élet megrázta magát, s mintha csak hosszú álomból ébredt volna, elkezdte a visszarendezést. Az újra dúsan növő erdőkben ismét megjelent a farkas, a medve,
az atomváros elhagyott panelházaiban Rozsdafarkú fészkel,
az egykori játszóterek mászókáin mókusok ugrándoznak, s mindezt az ott már kipusztultnak vélt hiúz figyeli jóllakottan és egykedvű nyugalommal. A valamikor nyüzsgő város mára már néptelen utcáin gyíkok napoznak a feltöredezett betonú járdákon, a néma házak közt pedig színes lepkék táncolnak a lágy szellő ölén. Szerjózsa, Vlagyimír, Tatjána, és a többiek már nincsenek itt, nem kurjongatnak a gyerekek; az Ősbéke nyugalma lengi be az embertől valószínűleg már örökre elzárt területet. Kis túlzással, most ez az ÉDEN.
Beszélhetünk itt nagy tervekről, összeülhet a legokosabbnak vélt emberek bármekkora csoportja, az ovisok aranyosan gyűjthetik válogatva a hulladékot, ám ez mind-mind csak önámító pótcselekvés. A gyáva és felelőtlen ember talán már soha nem mer visszaköltözni Csernobilba; a bátor Természet pedig szinte 40 év alatt megoldotta a számunkra lehetetlent.
Egyáltalán, kellünk mi ide ennyien? Jó a kérdés, nagyon jó.
A folytatásokban olyan tényekről fogok szót ejteni, amelyekből mindenki előtt ki fog alakulni egy jól értelmezhető helyzetkép; és azt is meg fogja érteni mindenki, hogy az Írásokban foglaltak, azok bizony nem mesék.
Leitert András