A következőkben leírtak nem valamiféle jövendölések, vagy célzások arra nézve, hogy nem biztosított a környezeti túlélésünk; hanem megkongatása azoknak a vészharangoknak, amelyek hangjai még sokak füléhez nem jutottak el. Gyakori mondás az, hogy: „Jobb félni, mint megijedni!”, ezért feltétlenül szükséges, hogy valami vagy valaki állandóan ébren tartsa azt a jellegű „félelemérzetet”, ami biztosíthatja a megmaradást. Így álljunk hát hozzá Leitert András sorozatának következő részének értelmezéséhez, mert most nagyon fontos a felelősségteljes ébrenlét.
Amint azt előző heti írásomban már jeleztem, ezen a héten elkezdek egy olyan – három részből álló – sorozatot, amely egyfajta végkövetkeztetése annak a két évtizednek, amit szakmai (környezetvédelem) szempontból a környezet megfigyelésével, annak változásai okán alkotott véleményem kialakításával töltöttem. Ám, még mielőtt belevágnék ebbe a „kényes” feladatba, néhány dolgot előrebocsátok; de csak azért, hogy a tudományos-szakmai tevékenységükre okkal vagy ok nélkül túlérzékeny olvasókat meg ne bántsam.
Kijelentem, hogy az elkövetkezendőkben leírtak kizárólag a saját megfigyeléseimből levont következtetések alapján lettek kialakítva; azokat semmilyen emberi (szakmai körök) ráhatása nem befolyásolta. Ez nem jelenti azt, hogy a környezetünk vizsgálatát végző kapcsolódó tudományágak teljesítményét bármilyen szempontból ne becsülném sokra; de azt sem jeleni, hogy túlértékelném azokat. Sajna’ ilyenné lett a kor(cs)szerű értelmiség egy része, hogy kijelentéseket igényel.
Kijelentem továbbá, hogy nincs és nem is lesz bennem sértődöttség, ha valaki a véleményemet botorságnak tartja, és csak egy grafomán (íráskényszerben szenvedő) valakinek tart. Neki azt tanácsolom, hogy vegye nagyon komolyan a bolygónk jelenlegi problémáit; és ha másokét nem is, de legalább a maga és hozzátartozói jövőbeni életlehetőségeit gondolja át jó alaposan.
Azt is kijelentem, hogy mindvégig igyekszem a legközérthetőbb módon (a szakzsargon kifejezéseinek mellőzésével) leírni mindazt, amit a politikusok, a mikro-, vagy a makroszkopikus tereket, netán a Világűrt vizsgáló tudósok maguk között jól egyetértve megvitatnak. A véleményemet ezért mindenki érteni fogja; és bíztatok is mindenkit, hogy ennek értelmében tegye fel a benne megfogalmazódott kérdéseket. Nosza! Kezdjünk is neki!
Eltagadhatatlan tény lett mára az, hogy a tágabb földi környezetünk – benne főként az időjárás – megszokott rendje erőteljesen megváltozott. A saját emberi környezetemben már évek óta igyekszem jelezni azt, hogy súlyos gondokat fog okozni, hogy az emberiség felelőtlenül éli fel a Természet kínálta javakat, és azok arányos utánpótlásáról nem gondoskodik. Gyakran kinevettek ezért olyanok, akik még annak ellenére sem hajlandóak elfogadni az elmondott tényeket, hogy azok kellemetlen hatásait már a saját bőrükön is érzik; sőt, a feltétlenül szükséges közös gondolkodás lényegét sem ismerik fel.
Most, ebben a háromrészes sorozatban igyekszem összefoglalni az elmúlt 20 év tapasztalati lényegét azért, hogy segítsem ezzel azokat, akik még nem adták fel a reményt,
és nemcsak érteni akarják a folyamatokat, hanem érdemben is szeretnének cselekedni. Ehhez fontos pontosan tudni, hogy jelenleg melyek azok a területek, ahol végzetes folyamatok indultak el.
Az időben nem kell sokat visszamenni, hogy megértsük az időjárás megváltozásának a legfőbb tényezőjét. Ez pedig nem más, mint az 1800-as évek közepén elkezdődött ipari-technikai forradalom, a gépesítés korszaka. Azzal, hogy az emberiség fejlett országokban élő (Afrika és Ázsia lakosai nem!) tagjai ez okán megszabadulhattak a fizikai munka legnehezebb részeitől, olyan magabízóvá tette az akkori, termelői társadalmakat, aminek lényegi tartalma az volt, hogy:
az EMBER a mindenható ura a világnak.
Garmadával jöttek az új és még újabb ötletek; az energiahordozók (szén, kőolaj, földgáz) mennyisége kifogyhatatlannak tűnt, ami által elkezdődött a civilizáció aranykora. A technikai vívmányok megléte olyan magas életszínvonalat hozott, hogy a fejlett nyugati társadalmak lubickoltak a jólétben és elhitték mindenhatóságukat. A gépek fáradhatatlanul dolgoztak, miközben irdatlan sebességgel (évtizedek alatt) égették el az évmilliók során képződött fosszilis (főként a Földtörténeti őskorban képződött) tüzelőanyagok tömegét. Korom és égésgázok gigatonnái kerültek a légkörbe, ahol a szelek szárnyán szétoszlottak és eltűntek az esetleg aggódó szemek elől. Az úgynevezett „fejlődés” ezért egy pillanatra sem torpant meg; úgy tűnt, hogy minden rendben van.
A jólét azonban értelemszerűen magával hozta azt, hogy a Föld népessége erőteljesen gyarapodni kezdett. Itt azonban érdemes azt a megjegyzést tenni, hogy a fejlett nyugati társadalmak által rabszolgasorba kényszerített afrikai lakosság létszáma még így is gyorsabban nőtt, mint a fehér lakosságé. Erre az ellentmondásosnak tűnő helyzetre is van magyarázat, de az igazi népességrobbanás a XX. század közepétől indult meg, hiszen Afrika mellett Ázsia és India lakosságának száma is olyan léptékben emelkedett, ami készületlenül érte az ipar és a mezőgazdaság minden területét.
Jelenleg (2023) már többen vagyunk, mint 8 milliárd, szemben az 1960-as évek 3,2 milliárdos lakosságával. Már akkor, a ’60-as években is voltak élelmezési gondok az említett földrészeken, de ez mostanra tulajdonképpen már szinte kezelhetetlenné vált. A – zömében mesterségesen előidézett – háborúk okozta emberi veszteségek eltörpülnek a népességnövekedés számai mellett, és az orvostudomány fejlődése okán, már olyan pusztító járványok sincsenek, mint a középkorban. Ugyan megtervezetten azért időnként elindítanak járványokat (AIDS, Ebola), melyeket általában az ázsiai és/vagy az afrikai népességen próbálnak ki; de jól látható, hogy ezek inkább csak emberkísérletek.
Az élőlények – benne az emberiség – létéhez alapvetően levegő, víz és táplálék kell; ez Természeti törvény. A megfelelő lakhatási körülmények sem elhanyagolhatóak, de például a szórakozás és a szabadidős tevékenységek fontossága a Föld ember által lakott területének nagyobb részén már értelmezhetetlenül jelentéktelenek. (Értsd: akinek nincs mit enni, azt kevéssé érdekelheti az 5G.)
Mit tett tehát az élelmiszeripar; jobb híján?
Ráállt az élelmiszer tömegtermelésére, amely okán egyre több és több energiára és nyersanyagra lett és van ma is szüksége. (Az élelmiszeripari galád trükközés egy későbbi fejezet témája lesz.) A már egyébként is végletesen túlhasznált termőföldet különféle műtrágyákkal kénytelenek még tovább kizsigerelni; de mivel ezek egyik fő gyártási alapanyaga is a szükséges mennyiségben egyre költségesebben kitermelhető kőolaj, ezért ez a kör is bezárulni látszik. (Ennek részleteiről a későbbiekben fogok írni.)
Tehát, az emberiség energiaigénye már a táplálék előállítása területén is szinte kimeríti a gazdaságosan kitermelhető erőforrások összességét (és a közlekedésről még nem is esett szó). Az elérhető édesvíz mennyiségét is egyre többfelé kellene osztani (öntözés); ám mivel ez jelenleg nem megvalósítható, ezért már évtizedek óta véres háborúk dúlnak a vízért. Ahol nincs víz, ott megszűnik az élet, onnan elvándorolnak az emberek; és az élővilág azon része, amelyik ezt nem képes megtenni rövid idő alatt, az kipusztul. Ez még akkor is előfordulhat egyébként, ha a helyváltoztatásra akár évezrednyi idő áll rendelkezésre; nem pedig csak néhány évtized.
Tehát se energia, se élelem, se tiszta ivóvíz nincs már elegendő; sőt, mivel a meglévők eloszlása/elosztása is aránytalan, ezért már ezt is nyugodtan csapdahelyzetnek értelmezhetjük, és még nem is beszél-tünk a légkörről.
A következő alkalommal tehát a légkör jelenlegi állapotáról szeretnék lényegretörő helyzetjelentést adni; de azt már előre mondom, hogy ettől senki nem lesz vidámabb.
Leitert András
