Legtöbbünk jobbára nem környezetvédelmi szakember. De még így is érdekfeszítően hatnak ránk Leitert András írásai. A szerző olyan témákat nyit meg, amelyekre egyébként talán nem is figyelnénk. Bizonyára más is így van ezzel, ezért érdemes megfelelően tájékozottnak lenni arról a környezetről, amiben élünk. Tényekről olvasunk számunkra is jól értelmezhető összefüggési rendszerben. Gyakorlott megfigyelőként kellő alapossággal tárja fel előttünk a valóságot. Fontos a tájékozottság, hiszen csak ez alapján lehet meghozni a megfelelő környezetvédelmi és/vagy a túlélést célzó döntéseket akkor, amikor annak itt lesz az ideje. Már akár most is kijelenthetjük, hogy „itt az idő”, de mindent fontos mérlegelni mielőtt a lehetséges tervek kivitelezésének nekikezdenénk. A következő írás ehhez ad segítséget.
Amikor egy utazási iroda ajánlatainak szemet gyönyörködtető fotóit nézegetjük, elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy végzetesen megsebzett bolygó jajkiáltásait is mellékelni kellene a látvány kiegészítéseként azért, hogy teljes legyen a kép. Persze, a „halálhörgés” és a „siralom” hangjaival bizonyára nehéz lenne a mellékelt ábrákon oly’ vonzó tájakra való utazást értékesíteni; sőt a nyaralni vágyó sem akarna ilyet hallani akkor, amikor álmai utazását tervezgeti. A képes ajánlatok ezért is ugyanolyan hangtalanok, mint a bankkártyán lévő összegek átutalásának a folyamata. Néhány szám helyet cserél az adatbázisokban; az eladó elad, a vevő vásárol. Hétköznapi dolgok ezek, naponta rengetegszer lezajlanak világszerte. Milliónyi repülő hasítja az égbolt kékjét minden évben utasokkal és csomagokkal megrakottan, hatalmasnál hatalmasabb luxus-óceánjárók százai szelik a végtelennek tűnő vizeket; a fotókon mindenki mosolyogva hiteti el magával és másokkal is, hogy itt aztán nincs semmiféle gond, minden rendben van, és aki mást állít az kötöznivaló bolond.
Számomra nem az a kérdés, hogy felvállalom-e a bolond szerepét, hanem az, hogy miért nem szerveznek utazásokat például a fél évszázaddal ezelőtt még hatalmas, de mára már eltűnő Aral-tóhoz.
Vagy esetleg az Amazonas-menti esőerdő azon részére, ahol több mint 1 millió négyzetkilométernyi területen vágják ki a fákat azért, mert azok akadályozzák a vasérc felszíni kitermelését. Vagy mondjuk Afrika azon területére is kevesen mennek el, ahol az éppen éhen haló anya tartja az ölében a már szomjan halt gyermekét.
Pedig ez is hozzátartozik ám a rögvalósághoz! Az Aral-tó eltűnésének okai, és az esőerdők kiirtását végző Carajas Project is megérne egy alapos elemzést, de kit érdekelnek mindezek akkor, amikor a tengerparti szálloda teraszán ülve a naplementét nézi, és párás oldalfalú pezsgős pohárból kortyolgatja az ízletes nedűt.
A fent említett példákat most csak kiragadtam azon esetek sokasága közül, melyek a jelenlegi, szemmel látható állapotokat ugyan még nem teszik riasztóvá, de romboló hatásuk összegződése már nem várat magára sokáig. Ennek a kezdeti jelei már a Föld számos területén tapasztalhatóak; különösképpen ott, ahol egyébként is nagyobb a kitettség a szélsőséges időjárás tekintetében. Gondolok itt főleg a tengerszint várható emelkedése miatt veszélybe kerülő, sűrűn lakott partvidéki területekre, vagy a hatalmas, már-már földrésznyi méreteket öltő elsivatagosodás folyamatára. Mindkettő esetében megjósolhatatlan következmények várhatóak mind az ökológiai, mind az emberi társadalmakat érintő területeken. Évekkel ezelőtt Hartán tartottam egy előadás sorozatot a romló környezeti állapotokról, azok okairól és a várható következményekről; de akkor még ezeket a dolgokat nem vette komolyan a többség.
Jómagam már vagy 20 éve kezdtem el rázni a vészcsengőt
és akkor még lett is volna talán józan ésszel felfogható megoldása a globális (bolygószintű) felmelegedés problémájának a kezelésére, de ezt azóta már meghaladta az idő. Az előző részekben már említett üvegházhatást már nem lehet egyszerűen csak azzal kezelni vagy esetleg meg is szüntetni, hogy a káros anyagok (por, korom, füstgáz) kibocsájtását korlátozzuk.
Tehát minden, ami nem a jelenlegi bajok legfőbb okának, a meglévő légszennyezettségnek a megszüntetésére, de legalábbis annak a mérséklésére irányul, az bizony csak az önbecsapás időhúzó taktikájaként értelmezendő. Ne gondolja azt senki, hogy az elektromos járművek használatával majd minden rendbe jön magától; vagy a hulladék válogatott gyűjtése lesz a válasz a környezeti állapot javításának kérdésére. Ezeknek ugyan nagyon fontos lenne a szerepük akkor, ha még csak a megelőzés időszakában lennénk; de már nem ott vagyunk. Egy példát azért mondok arra, hogy mivel is állunk szemben, és milyen időszakaszok áthidalását kell/kellene megoldani azonnali kezdéssel!
Az óceánok hatalmas víztömegének a hőmérsékleti ingadozása – természetes folyamatok során – csupán csak néhány század– vagy legfeljebb tized-Celsius, amit a környezeti résztvevők (növény- és állatvilág) még képes károsodás nélkül elviselni. Nos, az említett víztömegek átlaghőmérsékletének az emelkedése az utóbbi 150 évet tekintve már megközelíttette a 2 Celsius-fokot, amire még nem volt példa, és a várható változásokra senki nincs felkészülve. A légkör felmelegedése okán tehát a víz is érintett. Ha valaki esetleg azt gondolná, hogy: Nem baj, majd lehűl!, annak elárulom, hogy
ha minden szennyezést azonnal eltávolítanánk a légkörből, akkor is közel 200(!) év kellene a hőmérsékleti visszarendeződéshez. Itt nem egy lavór vízről van ugyanis szó,
amibe beleesett egy légy és majd kimászik, hanem a jelenlegi emberiség közeli jövőjéről; de inkább a sorsáról.
Véleményem szerint úgy kell a megoldáson gondolkodni, mint amikor a tűzoltók kivonulnak egy égő házhoz. Ők az oltáskor nem azt mérlegelik, hogy mi lesz a vitrinben tartott és féltve őrzött porcelán étkészlettel, hanem fontossági sorrendet vesznek alapul. Első az emberélet mentése, aztán az állatok kimenekítése következik, majd az épület állagának a lehetőség szerinti megóvása.
Nos, akkor most képzeljük el magunkat egy kigyulladni készülő házban, ahol már-már felcsapnak a lángok. Ugye, hogy nem kezdünk neki port törülni a nappaliban? Körülbelül ez a helyzet manapság, még ha más is az események térszerkezete.
A brainstorm (agyvihar) kifejezés azt jelenti például egy nagyvállalat (akár a Földet is tekinthetjük annak) fontos problémájának megtárgyalásakor, hogy a résztvevő szakemberek kimondják a legképtelenebbnek tűnő ötleteiket, amelyek aztán végül majd a megoldáshoz elvezetnek. Mivel én nem vagyok műszaki-szaki, ezért a következő javaslatomat kérem, hogy a brainstorm (ejtsd: brénsztorm) kategóriájában tessék kezelni! Tehát! Azonnal el kell kezdeni azoknak a technikai eszközöknek a tervezését és gyártását, amivel a légkörből nagy hatékonysággal össze lehet gyűjteni a lebegő port, a lebegő kormot és az üvegházhatású gázokat.
Hatalmas műszaki egységeket kell feljuttatni a troposzférába, ahol azokat összekapcsolva, egy irányított mozgású rendszert kell létrehozni; és egyúttal mindenféle káros anyag kibocsájtását a nullára kell csökkenteni.
E feltevésem megvalósítási lehetőségéhez egy ismert űrkutató szakember véleményét kértem ki, mert bevallom, hogy először még magam is megijedtem a saját ötletemtől. Elárulom, hogy az illető még válaszra sem méltatta az elképzelésem; szinte magam előtt látom a lesajnáló kézlegyintését.
Mint azt fentebb említettem, a műszaki terület nem az erősségem, de a következő, ráadásnak szánt részben kifejtem a saját szakmám és a saját hitem által alátámasztott észrevételem.
Rövidesen tehát kiderül, hogy – sportnyelven szólva – lesz-e még hosszabbítás, vagy már biztos, hogy elvesztettük a mérkőzést.
Leitert András
Fotó: pxhere
