2023. június 25-én a Dicsőítő Sziget második napján a fesztivál nagyszínpadán fellép Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák. Az előadónál a koncertjükkel kapcsolatban kíváncsiskodtunk. Valahogy mégis úgy alakult, hogy az élet legnagyobb kérdéseinél kötöttünk ki. Egy őszinte muzsikus őszinte válaszai következnek.
Előző évben is eljöttetek a Rackákkal, illetve Gryllus Dani bácsival a Dicsőítő Szigetre. Idén sem hagyjátok ki a fesztivált, sokunk örömére. Mit jelent számotokra ez a rendezvény, talán a tavalyi élmények alapján is?
Számomra a Dicsőítő Sziget azt jelenti, hogy nem az számít, hogy ki és milyen módon és mértékben hisz Istenben. Innen senki sincsen kirekesztve. Egy lényeg van, hogy szeresse Istent, és jöjjön el oda tiszta szívvel. Ma ez a fajta kezdeményezés ritkaságszámba megy, ezért annyira szimpatikus nekem.
Úgy emlékszem, nagyon nagy lelkesedéssel fogadott benneteket a közönség… Erre számítottatok?
Én alapból kicsit mindig idegenkedtem az ilyen rendezvényektől, mert teljesen másképp reagál a közönség, mint amihez hozzászoktam. Ezért óriási, pozitív megdöbbenéssel fogadtam azt a nyitottságot, ahogyan minket fogadtak, akik aztán
kajak világi rock and roll zenekar vagyunk.
Nagyon sokat tanultam ebből. Sok mindent megértettem.
Milyen műsorral érkeztek az idei fesztiválra június utolsó vasárnapján?
Idén Petőfi versekkel érkezünk, nem csak az emlékév miatt. Életünkben most játszunk először Petőfi-műsort. Idáig csak Petőfi verseket játszottunk, egy csomót.
Ha már egy keresztény fesztiválra jöttök, adódik a kérdés: Petőfi verseiben megjelent a költő kapcsolata Istennel?
Petőfi korában az istenkapcsolat kérdésére ritkán tértek ki, mert az akkoriban a legtermészetesebb dolog volt. Ez a természetesség benne van Aranyban is. Petőfi istenkapcsolata közvetett formában jelenik meg. Egy általa létrehozott szereplő szájába adja az Istenhez kimondott szavait. Mindez közvetetten történik, de a lényege az végeredményben ugyanaz. Jókainál is hasonló történik. Nehéz Jókai nélkül nézni, pontosabban könnyebb Jókai szemével nézni azt az időszakot. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni az Egy az Isten című kisregényét.
Abban a korban teljesen természetes volt, hogy az emberek hittek Istenben. Akkor még nem volt kommunizmus, hogy azt lerombolja.
Miért, szerinted ma nem tapasztalható hasonló folyamat a covid után és a háború közelségétől fenyegetve? Nincs meg az emberekben ez a természetes vágy a természetfeletti és Isten után?
Hiába volt itt covid és van most a közelben háború, igazi növekedés valójában szerintem nem tapasztalható a hívő emberek számában. Nem fordulnak többen Istenhez. Legfeljebb csak rövid időre, pánikszerűen. A koronavírus-járvány idején például megsokszorozódott a biciklivásárlások száma. Jó eséllyel feltételezhetjük, hogy azok a kerékpárok alig gurultak pár száz métert, és ott porosodnak a gazdáiknál. Kiabálunk a szükség idején, hogy húzz ki innen, Uram, hatalmas a baj! Mire az Úr azt feleli, hogy értem, csak hol voltál negyven évig, fiam? Én kihúzlak téged, mert szeretlek, de hol jártál eddig és miért nem hívtál engem? Valami hasonló történik most.
Téged is kihúzott Isten?
Ahogyan öregszem, egyre tudatosabbá válik a kapcsolatom Istennel. A próbahívő státuszomban egyet léptem fölfelé.
Nem is a covid miatt, hanem a megmagyarázhatatlan megúszásokra gondolok az egészségem területén az elmúlt 13 évben, amelyek miatt még ma is itt lehetek. Ezeket nekem nem lett volna szabad megúsznom, ehhez képest lejárok megint a boksz edzésekre. Három életveszélyes és egy olyan, nagyjából halálos betegség után, amely tízből kilenc embert elvitt volna, én mégis bunyózok és járom a koncerteket. Ennek a papírforma szerint másképp kellett volna történnie. Eljutottam négyszer az élet és a halál közti kapuhoz. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért én úszom meg mindig. Egy csomó barátomat, tanáromat eltemettem az elmúlt években. Ez vezet engem kapcsolatra Istennel, nem pedig az, hogy mondjuk egy életveszélyes betegség után megtértem. Az lehet, hogy egyszerűbb lenne, mégsem maga a betegség visz közelebb őhozzá.
Úgy érzed, lehetőséget és feladatot kaptál odafentről?
Az első pofon az nem számít. A második pofon, amikor leütnek, akkor elkezdesz gondolkozni, hogy akkor most mi van.
Valami nem stimmel. Pont, mint a bokszban. És ezt követően jönnek a dolgos hétköznapok, hogy akkor most merre tovább. Nekem már négyszer kellett felállnom és újrakezdenem. Én még mindig nem hívom magamat hívőnek, hanem csak próbahívőnek. Engem még igazán nem próbált meg a Jóisten. Nekem még egyben van a családom, a gyerekeim egészségesek. Engem semmi más nem érdekel, csak ez. Annyi mindent kaptam a Jóistentől az életemben, hogy ha engem ebben a pillanatban leoltanak, boldogan halok meg. Ezért próbálok hinni Istenben próbahívőként.
