Amikor az ember este álomra hajtja a fejét, akaratlanul is végigfuttatja gondolataiban az aznap eseményeit – legyenek azok akár eredményesek, akár nem – és egyfajta számvetést készít a történtekről. Levonja a kötelező tanulságokat és részben megtervezi ezek alapján a másnapi teendőket. Az ébrenlét és az álomvilág közt van egy olyasféle lebegés, amikor szabadon rögzülhetnek a szándékok, és egyfajta kegyelmi szabadság adatik meg az embernek; a tudat és a lélek szárnyalhat a Mindenségben. Amikor a tárgyiasult világ színpadáról átcsusszanunk az álmok anyagtalan közegébe, akkor bármi megtörténhet velünk; nemcsak sejtjük ezt, hanem talán várjuk is. A másnapi ébredéskor ugyan marad némi lenyomata az álmoknak, de ezeket hamar szétfújják a valóság eseményei. Sokan vannak olyanok, akik szívesebben maradnának az álmok csodái között. Róluk, nekik és értük szól Leitert András elgondolkodtató írása.
Ha számszerűsíteni lehetne azt, hogy egy embernek mennyiszer van része sikertelenségben és sikerben az élete során, bizonyára sok érdekes arányszámot kapnánk, amennyiben csupán csak az egyes embereket néznénk. Ám, ha nagyobb embercsoportokat vagy akár a Föld nevű bolygó lakosságát nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a jelenleg ismert történelem folyamán egyre csak több és több lett planétánk lakossága; ami akár annak is a tanúbizonyságául szolgálhatna, hogy
itt olyan körülmények vannak, melyek minden tekintetben biztosítani képesek a jólétet és a sikert.
De amint jobban szétnézünk a tágabb környezetünkben, akkor szájtátva csodálkozunk azon, hogy egyes helyeken felfoghatatlan gazdagság, pazarlás és csillogás van; máshol pedig olyan, mélységes nyomor, amit szintén nevezhetünk felfoghatatlannak. Persze csak nézőpont kérdése a helyzetek megítélése, hiszen az, aki naponta cseréli a vizet a kerti úszómedencéjében, az valószínűleg bele sem gondol abba, hogy akár egy vödörnyi tiszta víz az életben maradást biztosíthatná sokaknak a világ egyes területein. Ugyanez érvényes a táplálékra is, ami szintúgy az élet fenntartását hivatott megadni minden élőlény számára. Mindezen rémisztő nagyságú különbségek ellenére azt láthatjuk, hogy a legnehezebb életkörülmények között élők száma hihetetlen sebességgel nő, míg azokon a vidékeken, ahol minden körülmény biztosított a megmaradáshoz, ott viszont hihetetlen sebességgel csökken a közösségek önmegújító képessége.
Kérdezhetnénk, hogy: Ez miért is van így, mi az oka ennek?; de nem kérdezzük.
Főleg azok nem teszik fel ezt a kérdést, akiknek szinte mindenük megvan; hajlék, étel, ital, jó munkakörülmények, folyamatosan növekvő bankbetét, és a többi. Legtöbben persze joggal mondhatják, hogy becsülettel megdolgoztak mindenükért, amijük csak van, és ezt nem is szabad legtöbb esetben megkérdőjelezni.
Az íróasztalomon van egy kis brosúra (képes, tájékoztató füzet), amely egy olyan alapítványt mutat be, ami az otthontalanoknak és az éhezőknek gyűjt adományokat, és azokat igyekszik igazságosan szétosztani az arra rászorulók közt. Amikor is az előzőekben a nyomorúságos életkörülményekről ejtettem szót, akkor joggal gondolhatták sokan, hogy én nyilván az afrikai vagy ázsiai területekre célzok; de ez nem így van.
A nyomor itt van, szinte kézzelfogható közelségben hozzánk,
és szomorúan veszi tudomásul a nélkülözők sokasága, hogy a sikereket elérők legtöbbje – tisztelet, mély tisztelet azon sikeres keveseknek, akik nem sajnálják megosztani javaikat másokkal – az önelégültség okozta lelki vakságban szenved.
Az említett színes füzetecske címoldalán, az írott szövegen kívül képek is vannak, ahol az adományokat átvevő emberek mosolyognak. Biztosan annak örülnek, hogy az adomány segítségével a holnapi és talán még a holnaputáni életkörülményeik is megadatnak. Ők nem terveznek hetekre, hónapokra előre; csak a holnapot látják és reménykedve – még ha sokszor korgó gyomorral is – imádkoznak azért, hogy ha csak egy kicsit is, de jobb legyen a holnap.
Az egyik képen egy tízéves forma kisfiú látható, aki sírásra görbülő szájjal szorít magához egy barna plüssmackót.
Az arcán ott van a kiszolgáltatottság okozta fájdalom, és a holnaptól való félelem. Még csak nem is sejti, hogy milyen lehet mindennap jóllakni, meleg szobában álomra hajtani a fejecskéjét; csak azt tudja, hogy van, akinek ennél sokkal több jut. A gyermekek sokat álmodoznak, mert a gyermekkor az ilyen; tervekkel, csodákkal, mesékkel teli álomvilág. A gyerekek lelke még nem érett meg arra, hogy megértse azt, hogy mi a nélkülözés. Felnőttként is megszenvedi az ember ezt, de már tesz ellene; képes erre.
A sikerek fényébe belevakult világ pedig nem látja meg, nem veszi észre a lelki fájdalomban megtört gyermeket. Értem én, hogy örül a világ egy része annak, hogy már a világűrbe is el lehet menni kirándulni; de ha valaki már egyszer is látta ennek a kisfiúnak az arcát, az nem felejti el azt sosem. Ez a kisfiú is biztosan sokat imádkozik, kéri az Istent, hogy a dermesztő árnyékot változtassa simogatóan meleg fénnyé.
Én kérem az Urat, hogy mondja meg ennek a kislegénynek, hogy ne féljen, mert vannak még jó emberek, akik segíteni fognak; és egyre többen és többen leszünk.
Leitert András
