Micsoda fordulatnak lehetünk szemtanúi! Az idehaza állandó keresztény könnyűzenei rovatot létrehozó és működtető Vasarnap.hu nevű, online lap által publikált cikk szerint lényegében a „Novus Ordo” és az annak nyomában tapasztalható értékvesztés oka a „protestantizálódott” szentmise liturgiájában és az ún. „hippi-misékben” keresendő. A lapot működtető alapítvány sokrétű tevékenysége elvileg a keresztény könnyűzene fejlődésének támogatására is kiterjed, mégis most a zenei stílust kritizálja negatívan – nem kicsit.
A meglehetősen egyoldalúan fogalmazó cikk szerzője arra a következtetésre jut, hogy a „templomok kiürülése” nem a jelenlegi kormányzó pártok működésének köszönhető, hanem a II. Vatikáni zsinat utáni dekadenciának.
Az írás meglehetősen kétségbe vonja a tényt, hogy az egyházat a Szentlélek vezeti. Mint fogalmaz: „Annibale Bugnini, a Liturgikus Bizottság vezetője szerint a Novus Ordo meghonosításának a célja az volt, hogy a »protestáns testvérek« is részt tudjanak venni a szentmisén. (A protestánsoknak nincs saját istentiszteletük? Nem erre »kellett« a reformáció? És ez a »cél« vezetett el vajon odáig, hogy fehérre meszeljük a templomainkat és a székesegyházainkat?)”.
A Vasarnap.hu oldalán mintegy 5 éve működő Pengető elnevezésű keresztény könnyűzenei rovat ezidáig egy olyan híd szerepet töltött be a hazai zenei stílus vonatkozásában nemzetközi kitekintésekkel, amely feltárta a keresztény könnyűzene keletkezését és előtérbe helyezte annak mindennapjait. Emiatt érdekes, mi több ellentmondásos a régi rítus védelmében indított erőszakos narratíva.
És miközben látszólag az egyház védelmében kardoskodik a tridenti mise oldalán, lényegében az egyház egységét rombolja – éppen (nem a mai, hanem az eredeti értelmében vett) protestáns eszközökkel.
A Vasarnap.hu által közölt vélemény még a védelmébe vett KDNP egyházakkal kapcsolatos, ökumenikus alapokon nyugvó viszonyát sem tükrözi vissza – „engedetlenül”. Vagyis a cikk messzemenőkig szembefordul a lap fenntartói és szellemi-politikai hátterével, de még a címoldalon található, akár a keresztény identitást is erősíteni képes keresztény könnyűzenei tartalommal is.
„VI. Pál pápa közeli bizalmasa, Jean Guitton szerint »a pápa mindent, ami a protestánsokat zavarta volna, el akart távolítani a szentmiséből«, és úgy gondolta, hogy az majd jó lesz, a katolikus szentmise és a protestáns úrvacsora majdnem teljesen megegyezik egymással.
Nos, ha azt akarta elérni, hogy kevesebben látogassák a miséket, akkor a Novus Ordo jó próbálkozás volt: az első ilyen misét VI. Pál 1969. április 3-án mutatta be, a következő hét évben pedig azok száma, akik vasárnap szentmisére jártak 30 százalékkal csökkent az Egyesült Államokban, 43 százalékkal Franciaországban, 50 százalékkal Hollandiában.
Majd bevittük a gitárokat és a »divatos« dalokat a fehérre meszelt templomokba, lufikat eregettünk, tapsoltunk a prédikáció alatt, mindezek után pedig meglepődtünk, hogy »jé, egyre kevesebben járnak templomba«. Mégis mit tudnak adni a hippi misék, amit a fiatalok nem kapnak meg a szórakozóhelyeken, a parkokban vagy a plázákban?”
A cikk egyoldalúságát mutatja, hogy a hatvanas évek destruktív, egyházellenes folyamatairól egyáltalán nem vesz tudomást. Koncepciós módon ragasztja a könnyűzene egyházi megjelenésére a „bűnbak” cédulát – ám ettől önmagamég nem fog megtisztulni.
A szerző nagyjából nem figyelt az április végi szentmise előtt sem, amikor ezek a magyar „hippi gitárosok”, idősebbek és fiatalok, milyen méltósággal, egyházukhoz hűen és egységben dicsérték Istent, az egyházi népénekek és a gregorián szkóla művei között.
Amellett is csukott szemmel mehetett el, hogy a pártállam időszakában két zenei irányzat tett azért hatékonyan, hogy a „megfigyelt hívek” a hitükben megerősödjenek, és tanúságtevő kiállásukat ne adják fel Krisztus mellett.
Az egyébként a templomi gitáros zenét keményen üldöző, de a rendszer által megfigyelt Dobszay László az Éneklő Egyház kiadványával és a gregorián megszerettetése révén a hívekkel még szorosabbra fűzte az oltár és a templompadsorok közösségét.
Az elfogadottan, elsőként Szilas Imre nevéhez kötődő egyházi könnyűzene, amely lényegében Sillye Jenő és mások tevékenysége által vált mindennapi és elterjedt zenei mozgalommá, a radikális Krisztushoz ragaszkodás kifejezője és szócsöve lett.
A titkos templomi és kisközösségi összejövetelek megerősítették a fiatalokat, hogy ők részei az egyháznak, és maguk is Krisztus tanúi lehetnek a környezetükben, még ha egzisztenciális hátrány vagy megfigyelés ennek a következménye.
„Az egyik énekórán egyszer előkerült a mindig visszatérő polémia: a klasszikus zene, a gregorián és a keresztény könnyűzene, a templomi gitáros zene viszonya. Az egyik kispaptársam gregorián melletti kardoskodására Tardy karnagy csak annyit felelt: »Ha a Jenő nem lett volna a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, akkor az önök korosztálya már nem lenne a templomban«” – idézte egy alkalommal korábbi tanárát Marton Zsolt váci megyéspüspök, aki szerint Sillye Jenő több mint egy egyszerű zenész: ő misszionárius.
Természetesen a kommunista pártállamnak az egyházban tapasztalt egyik zenei tendencia sem volt ínyére, hiszen ők egy olyan, békepapokra épülő egyházat tudtak legfeljebb elképzelni, amely lényegében kiszolgálja az ő ateizmuson alapuló akaratukat. Ezért egyszerűen oldották meg a kérdést: például a rendszer által felügyelt egyházi lapokban jó szívvel engedélyezték azokat az egyházzenei véleményeket, amelyek szakmaiságra hivatkozva „padlóra küldték” a könnyűzenei irányzat szárnyukat bontogató előadóit. (Persze azért nem minden egyházzenész volt ugyanezen a véleményen már akkor sem.)
Sajnos vészesen hasonló attitűd fedezhető fel a Vasarnap.hu oldalon megjelent cikk hátterében. Támadja, mi több felelőssé teszi egyebek mellett a könnyűzenei stílust az egyház belső devalválódásáért. Ezzel egyidejűleg felmagasztalja és az elértéktelendésnek vélt folyamatok kontrasztjaként, sőt megoldásaként jeleníti meg a régi rítust mint afféle egyedüli gyógyszert az egyház összes bajára.
Ezek után pedig még csodálkozik, hogy az egyházi hivatalos (!), pápai, vatikáni álláspontja kontroll alá helyezi a tridentista törekvéseket, mert bizonyítottan az egyház egységét belülről rágják szét eltúlzott és agresszíven hangoztatott elveik mentén – hibásan, féligaz módon Robert Sarah bíborosra hivatkozva, aki „ezer százalék”, hogy soha nem tenne az egyház egysége ellen, még ha a fősodortól különböző más véleményt fogalmazna is meg.
Ezt bizonyítja mondjuk az is, hogy bár sajnálatos seb az egyház testén, hogy Hodász András atya elhagyta Jézus paptársaként végzett szolgálatát, de az végképp nem építi Krisztus titokzatos testét, ha „Trident páncélos katonái” a korábban aktív atyát „bukott, ellenzéki papként” állítják be – még ha most valóban olyanokkal beszél azonos nyelvet, akik bizonyítottan az egyház rombolói liberális nézeteik miatt.
Itt az idő, hogy mindenki tükörbe nézzen: akkor a templomok is újra megtelnek majd (előbb a gyóntatószékek!) – a szolgálatukba visszatért papokkal, a megtért és az egyház egységét elősegítő tridentistákkal, az egyházi liturgiához következetesen hű gitárosokkal és a klasszikus egyházzene vagy a gregorián képviselőivel, a gyökereikhez visszakanyarodott kádéenpésekkel, akár más felekezetű keresztényekkel és a szabad akaratukat Isten tervéhez idomító liberálisokkal. A templom ajtaja nyitva…
A Vasarnap.hu teljes cikke itt olvasható.
Fotó: pxhere
