Ha a test elerőtlenedik, mert nagyok a terhek – a láthatóak és a szemnek láthatatlanok egyaránt –, akkor rámondjuk sok mindenre, hogy azok lehetetlenek. Igen, van az emberi fizikumnak is határa, ezt be kell látnunk; és ez okból van is lehetőségünk esetenként kibújni a feladatok elvégzésének kényszere alól. Aztán, hogy ez valóságos-e, vagy inkább a kényelem és/vagy a lustaság az irányadó ok, az esetenként megkérdőjelezhető. De vajon a hitnek van-e határa? Valójában itt az is kérdés, hogy a hit megléte miképpen teszi fáradhatatlanná az embert; mert, hogy a hittel elkezdett és azzal megvalósított tervek nagysága már akár a lehetetlenség határait is átlépheti. Abban minden esetre megegyezhetünk, hogy a test véges ereje mellé elengedhetetlen az, hogy a Teremtő Isten végtelen erejére támaszkodjunk akkor, ha valami nagy feladatot szeretnénk megvalósítani; Vele bármi lehetséges. Jól igazolja ezt Leitert András mostani gondolatmenete is; és jól is esik ezt olvasni.
Amikor az ember valami olyat hoz létre, ami addig nem volt, amikor megannyi, már meglévő dolog összességéből egy olyan újat alkot, ami egészen más, mint az alkotórészek külön-külön véve, akkor szoktunk úgy fogalmazni, hogy feltalált valamit. Tehát nem megtalálta a készet, hanem a saját értelmét felhasználva alkotott. Több esetben is használjuk az alkotás szót; különösen a művészetben, ahol az emberi képzelőerő (fantázia) szinte határtalanul szárnyalhat és látványos vagy éppen mély értelmű műveket hozhat létre. Híres szobrok, festmények, építmények, regények, versek, zeneművek léte bizonyítja azt, hogy céllal születtünk.
Ugyan nem mindenki lesz világhírű, de ez semmit nem csökkent azokon a lehetőségeken és az ezekből megvalósított eredményeken, melyek a maguk helyén éppúgy hozzájárulnak a világ fejlődéséhez, mint más, látványosabb dolgok. Gondolok itt olyan, egyszerűnek tűnő feladatokra, mint például egy gyümölcsfa helyes megmetszése, a gabona elvetési idejének tudatos kiválasztása, egy tápláló étel elkészítése, egy bátorító vagy egy szigorú, feddő szó idejében történő kiejtése, a gyermek okos nevelése, és még lehetne sorolni szinte a végtelenségig azokat a hétköznapinak nevezett tetteket, melyeket elvégzünk. Ezek kis dolgoknak látszanak, ám mind-mind fontos részei a Nagy Egésznek; értsük ez alatt akár a közvetlen környezetünket, vagy akár a Világmindenséget. Ezek tulajdonképpen csak fogalmak, melyek mindegyikünknek mást jelentenek. De kiemelten fontos az, hogy minden emberi tevékenységünknek a lényege a jó szándék, a jóra való törekvés, az eredményes élet vágya legyen az alapja.
Ehhez szükséges, mondhatni elengedhetetlen feltétel tehát, hogy a testi, a szellemi és a lelki képességeink legjavát adjuk a világnak.
Nem kell azon morfondíroznia senkinek, hogy mennyi észbeli és testi képességet mondhat a magáénak; de ami van, abból a legjobbat vagyunk kötelesek kihozni. Ez a képesség viszont mindenkiben egyformán ott van, ebben nincs különbség egy fizikus és egy cipész között. Mindenkinek a maga helyén kell bizonyságot tennie arról, hogy rendelkezik azzal, amivel csak az embert áldotta meg a Teremtő; ez pedig:
a Genius (ejtsd: géniusz) – az Alkotó értelem.
Az ember lelki és értelmi képességeinek egységét nevezzük így, de ismert úgy is, hogy zsenialitás. Ugye, nem is gondolunk arra, hogy valójában mindannyian zseninek születtünk; pedig ez így van. Jogos ilyenkor feltenni azt a kérdést, hogy akkor:
Miért ilyen a Világ; miért van ennyi baj, ennyi szenvedés, ennyi igazságtalanság, ennyi boldogtalanság?
Biztos, hogy ezekre a kérdésekre is sokan és sokféle választ tudunk adni, és az is biztos, hogy lenne közöttük több, helyes értelmezés is, de abban valószínűleg mindannyian egyetérthetünk, hogy az ember nem csak az értelmes és hasznos célok elérésére használja képességeit. Sőt gyakran tapasztalhatjuk, hogy kifejezetten az ellenkező, a helytelen, a rossz irány az, amerre fordítja a figyelmét és a tetteit. Ha visszatekintünk az emberi történelem ismert eseményeire, akkor láthatjuk, hogy a társadalmakban sosem volt olyan rend, biztonság, jólét, ami megelégedettséggel töltött volna el mindenkit; és ez nem annak a következménye volt, hogy éppen milyen az időjárás – az emberben egyaránt benne lakozik egyszerre a jó is és a rossz is.
Vajon mitől függ az, hogy éppen melyik kerekedik felül és irányítja lelkünket és értelmünket?
A válasz egyszerű – mégis nehezen értik és hevesen vitatják sokan – és ez nem más, mint a Hit.
„Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok annak a hegynek: menj innen amoda, és elmenne, és semmi sem volna lehetetlen néktek.” (Mt 13,31)
Leitert András
