Lackfi János a közelségről

Miért van ránk olyan eszelősen erős
hatással a másik fizikai közelsége?
Elég egy pár óra hosszat valaki mellett
ülni egy buszon, repülőn vagy vonaton,
és ha nem vigyáz az ember, halálosan
beleszeret, vagy legszívesebben megfojtaná,
vagy életre szóló barátságot köt vele.
A lélekbúvárok szerint elég negyven
másodpercig nyugodtan, kedvesen
nézni egy ellenkező nemű személy
szemébe, ahhoz, hogy vonzalom ébredjen
két teljesen ismeretlen között.
Mi a csuda ez?
Van valami mágnesesség a sejtjeink között?
Nagyon mai szóval élve: kémia?
Dörzselektromosság, mely feltölt
pozitív vagy negatív hullámokkal?
Egyszerűen csak emberi dolog, passz,
nincs értelme agyalogni róla?
Na de mi van, ha emberi dolgainkat
tényleg nem a vakvéletlen dobálta össze
tővel-heggyel, vasvillával egy testté-lélekké?
És ha a közelség tapadása isteni
tervezés része, és nem holmi rövidzárlat
a nagy konstruktőr mesterművében?
Hiszen Isten már a Paradicsomkertben
játszik a közelség-távolság-csuszkával!
Saját kezével teremti meg az embert,
mégis magára hagyja, szabadon engedi
szeretetében, kószáljon csak el,
ne vonítson láncra verve a hátsókertben!
Ádám is elrejtőzik a bűnbeesés után,
távolságot teremt félelmében,
büntetésképp meg Isten is kivezetteti
ősünket a szalonból: kezdjük újra
az ismerkedést pár lépéssel távolabbról!
És jön Isten szüntelenül, közeledik,
bár az emberek váltig tiltakoznak – Uram,
ne gyere, mert belehalunk, annyira más vagy!
De ő csipkebokorként lángol Mózes előtt,
meghívja őt magához a hegyre,
lángoszlopba bújik, és a népe körében
tesz csodákat, nem csak atomrobbantgat
magányosan a Kalahári-sivatagban
vagy az óceán közepén.
Aztán adapter után néz, először
emberekkel üzenget, majd olyan testet
választ, amelybe belebújhat, és megmutathatja
közelsége varázslatát. Jézus megszólít
a kútnál, lehív a fa tetejéről, érzi érintésemet
a tolongó tömegben, kezét rám téve gyógyít
(pedig ez a távolból is menne neki), megnyálazza
szemhéjamat, megérinti nyelvemet, kezembe
adja az érintésétől langyos kenyeret,
egyem nyugodtan, az az ő húsa.

Lackfi János