Földi létünk minden pillanata hozhat olyan eseményeket, események egymásból következő sorozatát, amelyekre nem vagyunk felkészülve; de akár ki is jelenthető, hogy nem is lehet mindenre felkészülni. Ezen okból tehát, eléggé izgalmasnak tekinthető az Élet nevű folyamat; és senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy fogják meglepetések érni. Ha elfogadjuk, hogy már a saját döntéseink is elegendőek lennének ehhez, akkor is milliónyi alkalom adódik; de azt is értenünk kell, hogy a környezetünkben fellelhető tárgyak, személyek sokasága még ezerszeresen megnöveli a változások kialakulásának a lehetőségét. Ezt el kell fogadnia mindenkinek és bíznia kell abban, hogy a Nagy Rendező megkérdője-lezhetetlen tervének fontos eleme lesz a saját, egyéni élete; történjen bármi is. Nyilvánvaló, hogy hozunk rossz döntéseket is, de a döntések előtt mindig érdemes a Mindenható Isten útmutatása szerint eljárnunk. Az a mondás, hogy: „Aludjunk rá egyet!”, az nem egyfajta időhúzás, hanem az Úr üzenetének a bevárása. Ha megértjük a TÜRELEM lényegét, akkor arról is megbizonyosodhatunk, hogy a csalódásaink száma nullára csökken, és kiegyensúlyozott lesz életünk teljes folyamata. Leitert András mostani írása is magyarázatot ad arra nézvést, hogy az emberi szándék önmagában nem elég a biztonsághoz, és bárkit érhet így meglepetésszerű „baleset”. Lássuk!
„Alea iacta est.” – azaz: A kocka el van vetve. Bizonyára sokan ismerik Julius Caesarnak ezt a híres/hírhedt kijelentését, melyet akkor mondott, amikor csapatai élén átkelt az É-itáliai Rubicon nevű folyón, hogy elfoglalja Rómát és így nemcsak Itália, hanem az akkor ismert világ uralkodója legyen.
A mondás mai értelmezése általánosan az, hogy ha valami (emberileg) eldöntött tény lett, azt már megmásítani nem lehet (???), és a megkezdett úton végig kell menni mindenképp. Julius Caesar az ókor egyik leginkább tisztelt hadvezére és uralkodója volt, habár inkább félelemből tisztelték az emberek, nem pedig szeretetből. Ez a tény azért némileg árnyalja a körülötte lévő dicsfényt, ráadásul eléggé ingadozó személyiségű volt; sokszor szeszélyes, kegyetlen, magabízó diktátor, akinek a szavait, tetteit nem szabadott megkérdőjelezni. Bizony sokan haragudtak rá, de ő tudta ezt és készült is arra, hogy egyszer majd az életére törnek. A sors torz fintora, hogy éppen azok ölték meg, akiket a legmegbízhatóbbnak tartott a környezetében. Az ókori történet szerint a gyilkosai között volt egyik rokona – nem a fia –, Junius Brutus is.
Azzal, hogy e világra megszülettünk, tulajdonképpen eldőlt a sorsunk abban az értelemben, hogy életünknek előbb vagy utóbb vége lesz. Ez vitathatatlan természeti rend, igazából meg sem kérdő-jelezzük, hanem elfogadjuk ezt a tényt és igyekszünk nem gondolni arra, hogy létünk kezdete okán, annak a majdani vége is felsejlik előttünk. Mivel az örök körforgás részei vagyunk, ezért az abban betöltött szerepünk minőségi megvalósítása a legfőbb teendőnk; és a mindenkori döntéseink fogják ezt meghatározni. Ez azt jelenti, hogy a Kezdet és a Vég közötti utat kell úgy megfutnunk, hogy ne érjen olyan „meglepetés”, ami Julius Caesart érte a halála napján.
Mondhatjuk, hogy ez nem olyan egyszerű, hiszen lépten-nyomon ott vannak a csábító hívságok, a hatalom, a pénz, a befolyás lehetősége. Ám ezek olyan mulandó dolgok, amelyekről senki nem fog megemlékezni már néhány emberöltő múlva sem. A ma embere nehezen fogadja el ezt, hiszen az egész világ erről szól, és mindenhonnan az ömlik ránk, hogy a siker és az ezzel járó csillogás ad mindennek értelmet.
Döntéseink határozzák meg azt az útvonalat, amelyen végigbandukolunk az Életen.
Jó esetben minden döntésünk előtt mérlegeljük annak kimenetelét, átgondoljuk minden részletét, aztán belevágunk. Szerencsejáték esetén a játékos megrázza a pohárban lévő dobókockákat és azok kigurításakor, elvetésekor a vaksi szerencsére bízza az eredményt. Sokszor vesznek így el vagyonok, de ez életünk esetén a szerencsében bízás oktondi felelőtlenségre vall; és a rossz döntések örvényébe kerülnek azok, akik a biztosan álló „kőszikla” helyett a csillogó, ám puha homokot választják életük fontos döntéseinek alapjául.
Julius Caesar is kétségek között vívódott, mielőtt Róma ellen indult, és feltette magának azt a kérdést, hogy az emberiségnek nem fog-e ezzel a tettel ártani. Hatalomvágya azonban felülírta lelkének józanságát, és egy rettenetes, véres küzdelem után lett belőle a világ uralkodója. Aztán persze lett, ami lett, és a hatalom mulandó mámorát a dicstelen vég zárta le.
Hát, ilyenek vagyunk mi, emberek. Elvetjük életünk során gyakran azt a bizonyos kockát, vagyis döntéseket hozunk, melyekről azt gondoljuk, hogy jók, sőt kiválóak, aztán bebizonyosodik, hogy: Ember tervez, Isten végez.
A Mindenható Isten hagyja azt is, hogy a rossz döntést meghozzuk, hiszen szabad akaratot adott. Hagyja azt is, hogy a rossz döntés következményeit elszenvedjük és tanuljunk belőle, habár a jó döntés lehetőségét is felkínálta. Minden rossz döntésünk után jön a fenyíték, amiért legyünk hálásak, hiszen megkapjuk általa az új esélyt és újra tiszta lappal kezdhetünk. Ám ezzel a keggyel nem szabad visszaélni, mert az egyenlő az idő előtti elmúlással; mindegy kiről van szó.
Döntései előtt tehát, a mulandó ember mindig kérje ki az Örökkévaló tanácsát, mert csak így teremthet maradandó értéket; és ha „vége a játéknak”, csak így nem marad utána adósság.
Leitert András
Fotó: pxhere
