Az egyértelmű, hogy az ember küzdelemre való képességének a meglétét jónak és üdvözlendőnek tartjuk; de, ugye nem mindegy, hogy ezt a különleges erőt csak elpazarolja, vagy értékes dologra szenteli oda. Alapvetően először is a saját szemszögünkből nézve állapítjuk meg azt, hogy miért is fogunk küzdeni. Igen, ilyen az emberfia; általában. Aztán jönnek olyan történések mindenki életében, amelyek átírják a fontossági sorrendet. Ezekkel – jó esetben – találkozni fogunk előbb vagy utóbb; és lesznek új felismerések, új fontossági sorrendek. Egyre előrébb fog kerülni az, ami igazán lényeges; minden leegyszerűsödik és átláthatóbb lesz; az életünk tartalmi lényege egyre tisztábban nyilvánul meg. Akkor majd sok, és még több kérdésre kell új válaszokat adnunk, és a lelkünkben is minden a helyére kerülhet; akkor majd meglátjuk magunkat és elfogadjuk a Mindenséget is. Nem könnyű út ez, de kötelességünk elindulni rajta. Szerzőnk – Leitert András – az első lépések megtételéhez ad útravalót, a maga sajátos módján. Lássuk!
„Mondottam, ember: küzdj…”
Már sokszor gondolkodtam azon, hogy az ember miért is épít felhőkarcolókat, hatalmas hidakat, szinte végtelen alagutakat, mi okból akarja meghódítani a Világűrt; mi az a hajtóerő vagy nevezzük késztetésnek, ami arra sarkallja, hogy kitűnjön valamiből vagy valakik közül. Mindkét esetre van értelmezhető válasz; hiszen az őt körülvevő Természetből akarhat csak kitűnni, illetve a saját embertársainak kívánja jelezni, hogy ő maga több valamilyen okból, mint mások. Rekordokat hajszol, centiméterekért küzd, tized-, sőt századmásodperceket akar lefaragni egy adott sportban létező – addigi legjobb – eredményből; győzni akar, sikereket akar, dicsőséget akar mindenáron.
Nehéz kérdéskör ez, hiszen akaratlanul is megbánthatunk valakit a véleményünkkel; de a kérdés akkor is ott marad, hogy: Mi végre?
Kezdjük a magyarázat keresését a földkerekség legnagyobb építményeinél! Azoknál, amelyek olyan méretekkel bírnak, hogy amikor ez ember odaáll melléjük, akkor csak egy porszemnek látszik; amikor megérezzük, hogy az ember mire is képes. Egy építkezésnél nyilván, emberek csoportjáról van szó, de ezen keresztül mégis az emberi képesség dicsőül meg.
De gondolatban próbáljuk meg azt, hogy a Föld legmagasabb, ember alkotta építményét behelyezzük a Himalája hegyormai közé. Rögtön sejtjük így azt, hogy mi is az igazán hatalmas; és abban az ember alkotta építmény, az valójában csak egy kis pont. A Természetet tehát nem képes felülmúlni ez által.
Vannak például olyan madárfészkek, amelyeket úgy épít meg a kismadár, hogy az még a legképzettebb mérnöki tudást is felülmúlja. Vagy nézzük meg a sebesség világát! A kék fadongó például képes arra, hogy akár 200 km/h sebességgel repüljön; bár nincsenek sugárhajtóművei, csak kicsiny szárnyai; ráadásul nem is akar versenyezni egyik fajtársával sem. Sorolhatnám sokáig az ember és a Természet összehasonlításának a példáit, de semmiképpen nem akarom azt éreztetni, hogy alábecsülöm az emberi tudás és képesség nagyszerű eredményeit. Főleg azt nem akarom, hogy lenézzem a nagy gondolkodókat, kiváló sportolókat, bátor felfedezőket. Inkább fejet hajtok azok előtt, akik előrébb tudták vinni az emberiség egy részét a fejlődés útján.
Rögtön kérdezhetik is, hogy: Mit jelent az, hogy csak egy részét?
A kérdés ugyan helyes, de addig egyáltalán nem értelmezhető, amíg nem elérhető például a mindennapi kenyér mindenki számára. Értem én azt, hogy az emberi gondolkodás és tevékenység olyan sikerközpontú, ami csak az emberre jellemző, és nem is kellene talán összehasonlítani semmivel; de csakis azt érzem mindig, hogy az ember kitűnni akarása, az főként a dicsősség hajszolásáról szól; ráadásul abban a mulandóságban, amelynek az egyik főszereplőjeként határozza meg önmagát.
Megítélésem szerint ezzel nem beilleszti magát a Nagy Körforgásba, hanem inkább kivonja magát onnan; szándéka szerint így valamiféle olyan külön rendszert alkotva, ami független minden egyébtől a világon; sőt, megkérdőjelezhetetlen és sérthetetlen. Egy ismert fogalmi tartalom szerint: Állam az államban. Persze ez egyértelműsíti és helyénvalóvá is teszi azt a kérdést, hogy:
Akkor hol is az emberiség helye a Mindenségben?
Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, vagy legalábbis megpróbáljuk a válaszadást, bizony a leginkább hiányzó emberi tulajdonságot kellene megfelelőképpen megerősíteni emberi valónkban;
ez pedig a szerénység.
Addig, amíg az emberiség nem képes belátni azt, hogy a meglévő és hatalmas tudásanyaga ellenére sem képes sérthetetlen és külön rendszert alkotni, úgy tulajdonképpen a saját maga feletti, önmegsemmisítő ítélet mellett áll ki.
Jól láthatjuk, hogy a bajok sokasodása ellenére sem képes az emberiség az összhangra; ráadásul a saját faján belül nem képes erre. A címben szereplő madáchi idézet folytatása „és bízva bízzál!” Az Ember tragédiája című alkotásban ezt a mondatot egyébként az Úr mondja, de kicsivel előbb Lucifer már hangoztatja a következő baljós szavakat:
„De a végzetnek örökös betűit
Nyugodtan nézi, és nem zúgolódik …”
Most egyelőre itt tartunk. A kérdés nem is az lesz, hogy tudunk-e majd a megfelelő időben küzdeni, hanem az, hogy lesz-e bennünk erős akarat ahhoz, hogy feltétel nélkül megbízzunk a Teremtőnkben; vagy inkább önként felfekszünk-e a pogány versenyszellem áldozati oltárára.
Leitert András
Fotó: pxhere
