Aki egy kicsit is beleszagolt a zenetörténet sűrű levegőjébe, nem tudta nem észrevenni azt az eleven kölcsönhatást, amely a szándékoltan Isten dicsőítésére megszülető zeneművek és stílusok, valamint a profán tartalmak részére a szakrális szférától szárnyakat kölcsönző zenei irányzatok között szüntelenül végbement. Meglátásom szerint minden zenei műfaj végső soron az el nem múló, örök szépségből merít, emiatt a művek és stílusok a transzendens világából kóstolgatnak. Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor abban az esetben, ha a vallási ihletettségű muzsika az éppen létező profán eszköztárat használja fel Isten magasztalására, lényegében csak visszafoglalja mindazt, ami eredendően a fennebbvaló dicsőítésére rendeltetett. A világi zenei használat természetesen igyekszik élni a „jó zenével”, ennek érdekében „istenteleníti” a trenszcendenst szolgáló zenei formákat: az Isten trónfosztását követően valami profánt ültetve a helyébe.
Nemrég szembetalálkoztam a LokálVokál oldal hirdetésével, amelyben felkínálják az érdeklődőknek egyedi kurzusaikat. „Közösségi popkórusélményt” kívánnak nyújtani, amelyhez különösebb zenei előképzettség sem szükségeltetik.
„Az esemény résztvevői szórakoztató betanításon és varázslatos átalakuláson mennek keresztül és válnak önfeledt kórussá az este végére. Az élőzenével kísért show felhőtlen kikapcsolódást kínál mindenkinek, aki szívesen megtapasztalná a többszólamú kóruséneklés felszabadító erejét. Kattints és vedd meg a jegyed elővételben, így biztosan nem maradsz le az élményről!” – írja az oldal.
A bejegyzést illusztráló videóklip pedig egy már beteljesedett popkórusélmény állapotát tükrözi. Kedvcsinálóként, ahol – borospohárral vagy anélkül, de – mindenképpen önfeledten mintegy száz ember egy teremben, kareoki szerűen közösen Abba-dalt énekel.
Nézve a képkockákat, és elvonatkoztatva a világi zenekar slágerétől, egy gyülekezet dicsőítő alkalmára emlékeztető vonásokat véltem felfedezni. A forma tehát ismerős volt számomra. Ez pedig jellemzően nem a profán szférájé – hiába van szó a könnyűzenei eszköztárról –, mégis most világi célokat szolgál ki.
Elgondolkodtam: a szemem előtt lopja el a világ, ez esetben a LokálVokál vállalkozása, az Isten dicsőítésére rendelt formákat és stílust.
A hatás nem marad el. A művészet továbbra is az örök szépségből merít, csak éppen nem az örök Isten dicsőítésére használja azt fel, eltérve a rendeltetésétől.
Volt már ilyen a kommunizmusban is, ahol a kommunisták egész egyszerűen ellopták az egyházi zenét. Például a „Győzelemről énekeljen” kezdetű ének, amely az 1938-as Eucharsztikus Világkongresszus himnusza lett, a kor posztromantikus német indulós stílusát viseli magán. Ezt a zenei stílust később felhasználták a nemzeti szocialista és a kommunista ideológia kultúrpolitikusai, mert felismerték benne a népet lelkesítő vonásokat. Nagyon kedvelt volt akkoriban. Erre építették aztán az eszmerendszerük népszerűsítését. A cserkészek indulója is ennek a zenei stílusnak a jegyeit viseli magán. Az 1930-as évek zenéje máig nagy hatással bír.
(Az pedig már csak a LokálVokál esetének pikantériája, hogy a közösségi popkórusélményt éppen annak a zenésznek a lánya koordinálja, aki a 2021-es budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus régi-új himnuszát hangszerelte, amely az 1938-as leporolása volt.)
„Egy kifejezetten német-posztromantikus egyházias stílusról beszélünk. Ez az egyházias stílus igen hamar felkapott lett. Ezt persze a kommunisták is felfedezték. Hasonlóképpen, mint annak idején, amikor a Bécsi Udvar rájött, hogy a keringők olyan zenei stílusban szólalnak meg, amely elfeledteti az emberekkel a gondokat és a problémákat. Ezért központilag támogatták a bécsi keringő stílust. Vagyis a zene »propagandaeszközzé« vált, ahogy volt bármilyen nemű politikai ellenállás kifejezője is. És
amelyik zene képes megpendíteni a szív húrjait, azon keresztül nem csak a hit igazságait, hanem ideológiai tanítást is el lehet ültetni”
– világított rá Sztankó Attila egyházzenész pap.
A különféle politikai erők és áramlatok is rájöttek tehát arra, hogy az egyházi életben van olyan jelentős zenei stílus, amely képes összekovácsolni az embereket. A motívumokat is elkezdték felhasználni. Ám a szöveg, amit a zenei stílus hordozott, már egészen más üzenetet képviselt.
Ahogyan a kommunistáknak fájt a foga a közösségteremtő zenei stílusra, és ezért valójában ellopták az 1930-as évek egyházi muzsikáját, hasonlóképpen került ki a tágabb értelemben vett egyház köreiből a négerek istendicsérete a világi színterekre. A kommunizmus megfosztotta a zenei szövetet eredeti küldetésétől. Éppen így a szabadság iránti vágyat és a mély istenhitet is kitépték a spirituálék tematikájából. Helyette profán üzenetet szólaltattak meg az eredeti vagy a feketék zenei stílusát idéző dallamokkal. A végeredmény sokszor a hittől megfosztott istentelen szabadosság forradalmi üzenete lett, amely végül kívülről kezdte el tépázni az egyház belső harmóniáját és az evangéliumi értékrendet. Elvis Presley karrierje éppen ilyen alapokról indult el.
A könnyűzenei stílus nem mindig jelent világi stílust.
Szép lenne, ha az egyházi könnyűzenei dicséretek olyan szintet képviselnének, amely irányadó lehet az egyházon kívüli megszólalások számára is. Így minden „lopott holmi” visszakerülne a saját gazdájához…
Fotó: pxhere
