Időkép – avagy a GENEZIS, az vajon mi? Az olyan fogalomhoz, mint például az IDŐ, eléggé körülményes értelmezhető és mindenki számára elfogadható magyarázatot adni; annak lényegét tekintve. Pedig amióta az emberiség történetét vizsgálják a történészek, midig is találtak arra utaló jeleket, hogy volt erre szándéka őseinknek. Ez a késztetés – el nem múló szándékként – megmaradt az évszázadok során, és mára már a milliomodnyi „időparányokat” is mérhetjük megfelelő eszközökkel. Ezeknek persze semmi közük nincs a tömegek mindennapjaihoz, de azért tudunk róla. Az, hogy az IDŐ milyen szerepet játszik az életünkben, csak azért tudjuk – véleményem szerint – értelmezni, mert az egyik legfontosabb(???) viszonyítási alappá tettük az idők során. Annyira, hogy az IDŐ átvette az irányítást minden emberi tevékenység felett. Mondhatjuk védekezésként, hogy a társadalmak megfelelő szervezettségéhez/szervezéséhez ez manapság már elengedhetetlen. Ez így is van; de azt az őrületes rohanó tempót, amit ma élünk, már nem lehet az időmérő eszközök rovására írni; az IDŐ fogalmi tartalmára pedig még annyira sem. Akkor hol és mikor vesztettük el a kontrollt életünk természetes ritmusa felett? Mondjuk gyakran, hogy: Felgyorsult az IDŐ! Tehát akkor az IDŐ a felelős mindenért? Leitert András véleménycikke.
Szépen bandukolnak a napok egymás után, telik az Idő. Azt ugyan sutyorogják felénk sok helyről, hogy felgyorsult minden; és akár már el is hisszük ezt, hiszen megmagyarázhatatlan tényként kezeljük és éljük meg az évek múlásának sebes egymásutániságát. Pedig minden, eddig mért időszakasz (perc, óra, nap, év) ugyanannyi ideig tart, mint 500 évvel ez előtt; csak most jobban figyeljük.
Egy átlagos háztartásban 8-10 db időmérő eszköz van használtban, ami mindenképpen azt jelzi, hogy az Idő múlásának a figyelemben tartása fontos tényezője a mindennapoknak. Akképpen is élünk, hogy alkalmazkodunk egy megadott időtartamhoz; legyen az munkaidő vagy a boltnak a nyitvatartási ideje.
Azon el sem gondolkodunk például, hogy egy feladatra, vagy akár egy baráti találkozóra több időt szánjunk, mert akkor borul minden későbbi esemény; és azt nem éljük meg kellemes élményként, ha valahonnan elkésünk, vagy ha valaki elkésik egy megbeszélt időpontról.
Kimondatlanul is elfogadjuk, hogy ez így van, ilyenné alakult; ez van, ezt kell szeretni.
Lehet, hogy a kényelemérzetünk – vagy, ahogy mostanság divatos ezt mondani: a komfortzónánk – ezt némileg megsínyli, de azért együtt tudunk élni ezzel a problémakörrel. Persze ennek okaként bizony sok dolog elmarad vagy másik időpontra tevődik át; de mindenképp borul az eredeti terv. Azt, hogy ezzel megsérül egy várva-várt találkozó érzelmi tartalma, egy biztosnak hitt baráti kapcsolat kiszámíthatósága; talán mondanom sem kell.
Nyilván, hogy az IDŐ – korunkra oly jellemző –„felgyorsulása” ugyan fontos tényező lett, de erről már sokaknak van kialakult véleménye és ehhez a helyzethez idomuló életmódja is.
Szóval, telnek a napok egymás után, ha tetszik, ha nem. De vajon elgondolkodunk-e azon, hogy a Föld nevű bolygón miként is jelenik meg a változás.
Nézem a tévében az emberi környezetben történő „nagy” változásokat; és akarom is ezt érteni. Látom, hogy egy hirtelen lezúduló eső következtében kiáradt és szinte folyóvá duzzadt patakocska elmossa Indiában egy asszony kunyhóját, az abban lévő ingóságokkal együtt. Ez számára egy olyan változás, ami jelentősen kihat az ő további életére; én ugyan szívemből sajnálom, de emiatt semmi változás nem történik az én szűken vett környezetemben.
Egyes „tudósok” kiszámolták, hogy az általunk lakott bolygó életkora, hozzávetőleg 6 milliárd év. Értik, ugye? Hozzávetőleg. Lehet, hogy csak 5 milliárd éves, de az is lehet, hogy 5,5 milliárd éves a Föld. Néhány százmillió év ide vagy oda; az a tudomány számára elfogadható. Bár ennek a számításnak a pontossága az okból is erősen megkérdőjelezhető, mert nincs pontos ismeretünk a bolygónk keletkezési módjáról és annak még a hozzávetőleges idejéről sem.
Mondják, hogy a Világmindenség a „Nagy Bumm!”-mal kezdődött; amikor is egyetlen pillanat alatt a semmiből egy végtelen valami lett. Ezt is értik, ugye? Egyszerű, nem?
Kialakult a Mindenség (naná, hogy kialakult); kialakult a Galaxisunk; kialakult a Naprendszerünk; kialakult a Föld, a földrészek, az óceánok, a tengerek, a folyók, és így tovább. Közben eltelt 6 milliárd év, és most itt vagyunk mi, bosszankodva azon, hogy késünk valahonnan pár percet.
Az jutott eszembe, hogy e tengernyi idő alatt, vajon mi vagyunk-e az első emberiség vagy épp a századik ezen a Földön; mivel az eddig eltelt Időbe bőven belefér ez utóbbi feltételezés is. A sok feltételezés olyannyira elbizonytalaníthatja az embert, hogy nem képes méltóságban megélni a rövidke „életidejét”, hanem „túlképzeli” saját fontosságát, és a pillanatnyi önelégültsége okoz számára boldogságot.
Szervez, tervez, megvalósít, elhalaszt, késik valahonnan, odaér valahová, pedig jobban tenné, ha a mának igyekezne megfelelni; a mában (és nem a MÁNAK) tudna szeretni, örülni, a mában tudná megbecsülni azt, ami jutott. Mert, hát újra csak eltelik egy-két milliárd év, és a késői utódok vajmi kevéssé (semennyire sem) fognak a távolba vesző múlt minden részletével foglalkozni.
Ha valamelyikünk is elbizonytalanodik a mindennapok sodrában – mondjuk –, időzavarba kerül; jusson eszébe a „6. nap”: „Amikor az Úristen a földet és az eget megalkotta, még semmiféle mezei fű nem volt a földön, és semmiféle mezei növény nem hajtott ki, mert az Úristen még nem bocsátott esőt a földre. Ember sem volt, aki a földet megművelje. Akkor forrás fakadt a földből, és mindenütt megöntözte a termőföld felszínét. Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élő lény.” (1. Móz. 2: 5-7)
Leitert András
Fotó: pxhere
