Ma szinte káromkodásnak számít, és kövezés is jár érte, ha valaki a fősodornál kevésbé környezettudatos. Azt pedig egyenesen máglyára küldik, ha bárki azt meri állítani vagy megkérdőjelezni, hogy nem eszik olyan forrón ezt a globális felmelegedés dolgot. A klímaváltozás kérdése olyan mértékű közproblémává nőtte ki magát, amely alá mindent és mindenkit besorolnak. Újonnan kreált erkölcsi magatartásnormák hangsúlyozása révén pedig ráerőltetett bűntudatba sodornak minden embert. A látszólag teljesen „natúr”, vallás és ideológia, no meg persze hitsemleges környezetvédelmi diktatúra nem enged a szorításból: aki kilóg a rendszerből, le kell vadászni, hiszen az emberiség nettó ellenségének számít. Még az egyházak is beleálltak abba, hogy ezt a mindenek feletti „óvjuk meg a bolygónk” kényszernézetet kiszolgálják – így mutatva a világnak, hogy a keresztények sem a Föld ellenségei, ráadásul tartják a lépést a korral. Az ártatlannak tűnő folyamatok azonban valós veszélyeket rejtenek…
Az egyház és a keresztény ember hiszi és vallja, hogy a világot teremtő Isten mindenható. Az ő uralmáról pedig azt állítja, hogy annak nincsen határa. Mégis amikor a teremtésvédelemről van szó, még a keresztények is túlhangsúlyozzák az emberi felelősség szerepét. Nem azt állítom, hogy ne vigyázzunk a környezetünkre, és ne kellene a helyes mértéktartást gyakorolnunk. Ám a Föld kizsigerelése miatti félelem és óvatosságra történő intés közben elhalványodni engedjük Isten mindenhatóságát. Az a Teremtő ugyanis, aki a semmiből megteremtette az univerzumot, képtelen lenne a világ összes problémáját egy szempillantásnál is rövidebb idő alatt rendbe tenni? Ha ezt állítanánk, bizony nagyfokú hitetlenségünkről tennénk tanúbizonyságot.
A mai eltúlzottnak tűnő környezetvédelem más csapdákat is tartogat számunkra. Észre kell vennünk, hogy egy olyan, minden ember számára elfogatható, már-már eszméről van szó, amely közös nevezőre hozza azokat, akik egyébként teljesen más nézőpontot képviselnek, vagy kellene, hogy képviseljenek.
Ebben a diktatórikus masszában feloldódik minden: a különböző vallások, a bőrszín, a nemi orientációk, az elszegényedett és peremre került emberi sorsok. Ráadásul, mivel ez lett a mindenek feletti probléma, ehhez képest minden egyéb már kevesebb figyelmet kér, szinte el is hanyagolható.
Ebben a kommunizmushoz hasonló „kockásításban” láthatatlanul kúszik be az istentelenség hitetlen álláspontja, amelyhez ma már az egyház is asszisztál, minden jó szándéka ellenére. Az emberek pedig bűntudattal élnek nap mint nap, ha például nem a szelektív gyűjtőbe ejtették bele tévedésből a kiürült tejes flakont. Azt érezhetik, hogy ez nagyobb vétek, mint ha szeretetlenül viselkedtek a környezetükben, vagy elhanyagolták a személyes kapcsolatukat Istennel.
A nagycsaládosok pironkodnak a létszámuk miatt, mert állítólag túl sok terhet jelentenek a bolygónak. És ne egyetek húst, de tejet se igyatok, meg mit tudom én, mit egyetek vagy ne, mert az is mekkora teher a világunkra nézve. A rengeteg farizeusi szabály között pedig már elfelejtünk a Mindenható arcába tekinteni, és tőle várni a tökéletes segítséget. És azt is elfelejtjük, hogy az életünk célja nem ez a világ, hanem az örök élet.
A Laudato Si’ egyháziasított, a világnak udvaroló gondolatiság helyett sokkal nagyobb szükség lenne az emberiséget Krisztus tekintetéig elvinni.
Szent Ferenc a teremtett világot dicsőítő himnusza egyáltalán nem szól a félelemről, hogy „jaj, holnapra elveszítjük a bolygónk, ahol élünk”. Sokkal inkább a teremtésben és a teremtmények szépségét látva a szent szerző eljut Isten mindenható, fölséges arcáig, és magasztalásban tör ki énekkölteménye.
Ferenc pápa, aki komoly lépéseket tett abba az irányba, hogy láttassa az egyház felelősségvállalását a teremtésvédelem tematikában, elnyerte a világ pozitív hozzáállását. Mégis ezzel a fókusszal a nem hívőkben – és talán a hívekben is – azt a képzetet erősítette, hogy „na végre, az egyház is felvilágosult lett, és megtalálta a valódi problémát az életben, amelyet vállvetve szolgálhatunk immár”.
Pedig az egyház feladata, amellett, hogy akár a teremtésvédelem fontosságát is hangsúlyozza, felelősséget érezve a teremtett világért, hogy egyértelműen, kompromisszum nélkül, prófétai küldetésének eleget téve legyen Krisztus látható jele a világban.
Most azonban félő, hogy a jelenlegi defenzív viselkedésével inkább kiszolgálja az Istentől eltávolító, natúrnak álcázott, überzöld ideológiákat.
Tegyük azért gyorsan hozzá, hogy bármennyire is jelentős lépéseket tett a jelenlegi egyházfő – megírva Laudato Si’ kezdetű enciklikáját, és figyelmeztetve a klímaváltozás miatti társadalmi és migrációs jelenségekre, illetve azok keresztényi viszonyulásaira –, az élő, Istenre mutató küldetését mégsem kívánta feladni. Ferenc pápa legutóbb például a környezetszennyezés példájával magyarázta a megbocsátás szükségességét, amikor úgy fogalmazott:
„A megbocsátás a gyűlölet által beszennyezett levegőt megtisztító oxigén.”
Jó irányba halad az egyház nagy hajója, ha még a környezetvédelem szükségességét és a teremtett világért érzett felelősségét is alárendeli Isten mindenhatóságának. Ezzel ugyanis eredeti küldetésének tesz eleget: annak a Jézusnak a tanítványává tesz minden népet, aki mindenható Isten, és akivel ha járjuk mindennapjainkat, a romolhatatlan, elpusztíthatatlan és beszennyezhetetlen örök élet örökösei lehetünk.
Mindez pedig a szent ferenci Laudato Si’ dicsőítő létmódban ölt majd testet, amely által átalakul és megújul az egész, saját romlásába rohanni látszó világ. Vagy ahogy a Bibliában olvashatjuk:
„Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását.
A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára” (Róm 8,19-21).
Gável András
