Ma már az egyházi iskolákban sem szokatlan, ha valamelyik küzdősportot sajátíthatják el az ott tanuló diákok. Felnőttek is szívesen beneveznek a délutáni edzésekre, ezzel megtapasztalják kitartásuk határait és a meghódítandó új célokat. A legtöbben egyszerűen csak sportnak fogják fel a keleti spiritualitáson alapuló harcművészetet. Az „elborult” keresztény fanatikusok mégis jajt kiáltanak, ha erről a témáról esik szó. Vajon létezik arany középút, vagy csak az egyik álláspont állja meg a helyét, ha kompromisszum nélkül kívánjuk megélni a kereszténységünket az életünk ezen területén is?
A harcművészetek – különösen a karate – egyik jellemzője a keleti spirituális filozófiákban keresendő. Erre a szellemi alapra épülnek a legártatlanabb, legneutrálisabb edzések is. Sokan erre a vallásfilozófiai gyökérre csak legyintenek. Relativizálják a felmerülő vallási tanokat egy homályos és személytelen spirituális „valóság” javára. Vagyis megalkotnak maguk számára egy nagyjából személytelen istent, amelyet inkább választanak és követnek a kereszténység Istene helyett, aki azonban személyesen szólítja meg az embert.
Miközben meditálnak, amely ezekben a harcművészeti képzésekben igen gyakran előfordul, ennek
a személytelen istennek „hódolnak”, nem mentesülve a keleti vallások hatásaitól.
A kereszténység is gazdag meditációs hagyománnyal rendelkezik, amelynek lényege a személyes kapcsolat Jézus Krisztussal. A harcművészetekben megtalálható keleti meditációs gyakorlatok azonban leginkább a világtól történő elszakadást hangsúlyozzák az egyesülés elérése érdekében a személytelen kozmikus energiával.
Jól érzékelhető és ugyanakkor megkülönböztethető a felfogásbeli eltérés. Ez az alapvető különbség szinkretizmushoz vezethet, amely elhomályosítja Krisztus központi szerepét a hívő életében. Az úgynevezett New Age-gyakorlatok jellemzően a megvilágosodást helyezik a fókuszba, amelyet az ember önmaga képes elérni. Ez a nézőpont azonban ellentétben áll megint a keresztény értelmezéssel, amely szerint az üdvösség és a megvilágosodás Isten ajándéka számunkra.
A harcművészetek tehát az önuralom és az önfelfedezés hangsúlyozásával mintha akaratlanul is visszhangoznák ezeket a New Age-érzéseket. Ezzel azokat, akik korábban Istenben hittek, sikeresen eltávolítják attól, hogy feltétlen módon Istenben bízzanak, akinek kegyelmére támaszkodhatnak életük minden pillanatában.
Érthető, ha manapság valaki legyint a szellemi gyökerek megvizsgálásának és megkülönböztetésének dilemmájára, hiszen egy olyan világ vesz körül bennünket, amelyben a személyes istenkapcsolat egyre inkább kihunyni látszik, átadva a terepet a pusztán evilágira összpontosító életszemléletnek.
A keresztény „karate para” ezért még az istenhívők köreiben is nevetség tárgyává lesz. Ám ebben a nagy hahotázásban már alig vesszük észre, hogy a sátáni erők is velünk kacagnak, mivel elrabolhatják lelkünket, miközben mi egyre többen a bigottnak vélt tanokra lesajnálóan legyintünk.
Fotó: pxhere
