Egy református lelkész egészen röviden kommentálta a 2022-es népszámlálás magukat valamely felekezethez tartozónak mondók csökkenő mértékét. „Egy: nem érdekel a statisztika. Kettő: az Egyház hiteles legyen, ne tömeges.” Mond valamit. Mások abban látják az elvallástalanodás okát, hogy az egyház túlzott mértékben összefonódott az állammal. Nehéz erre azonnal helyeselni, hiszen a kommunizmus idején igencsak elszokott ez a nép attól, hogy természetes legyen számára, hogy az egyház az állam által átvállalt feladataihoz állami támogatást kapjon. Alapból él még az a generáció, amelyiknek még egyáltalán nem megy félelem nélkül megvallania a hitét a legszűkebb környezetében sem, mert tudja, hogy vásárra viszi a bőrét, a munkáját, a barátságait.
Máthé-Tóth András valláskutató – aki egyébiránt Ferenczy Rudolf Dax veterán keresztény könnyűzenei előadó „Áradj szét, Lélek” című énekének szövegírója – a témával foglalkozó cikkében azt állítja: „Ha a magyar adatok változásának iránya jelentősen eltérne a környező országok adataitól, akkor lehetne azt mondani, hogy a magyar egyházpolitikának hatása van a népesség egyháziasságára. Az adatok azonban ezt nem támasztják alá.”
A valláskutató hozzáteszi: „Népszámlálás ide vagy oda, Magyarország és a hasonsorsú országok polgárainak elsősorban arra van igénye és szüksége, hogy kiegyensúlyozott, megértő és szolidáris országban élhessen, és ebben megfelelő helyet kaphassanak a különböző vallási meggyőződések és közösségek. Az egyházak pedig olyan országra vágynak, amelyben biztonságos jogi és anyagi környezetben láthatják el a közjóért végzendő küldetésüket. A népszámlálási adatok elsősorban azt a kérdést vetik fel, hogy a Magyarországon lakók vallásossága megtalálja-e az egyházakban azt az intézményi közeget és támaszt, amelyre szüksége van mindenkinek, aki hitét a társadalom – szentírási szóval: a felebarát – szolgálatában is érvényesíteni akarja.”
Bárhogyan is van, annyi azért általánosan érezhető, hogy a legtöbben nem tudnak mit kezdeni az állam és az egyház együttműködésével, különböző politikai barikádok mentén értékelik azt, hordozva egy nem is annyira régi, de annál sötétebb múlt istentelen, félelmekkel teli traumáját. Ahelyett, hogy közösen adnánk esélyt a helyes és a méltó egymás melletti kiegészülésnek és egészséges, mégis függetlenséget megengedő szimbiózisnak. Mert bizony, ha sokáig hátrafelé tekingetünk, bizony tényleg kiürülhetnek a templomaink. Magunkat kényszerítjük olyan helyzetbe, amely újra a földalatti kereszténység világát idézi.
Bárcsak ne válna igazzá a már említett Dax énekes dalának idecitált sora: „Zárt templom, ahol senki sincs…”
A népszámlálás vallási közösségek létszámára vonatkozó, többek által utólag biztos, ami biztos, kikozmetikázott táblázata bennem amúgy nem félelmet kelt, hogy jaj, mégis elfogy az „a pokol kapui sem vesznek erőt rajta” pántlikát magán viselő egyház. A felmérés csökkenő számai nekem inkább jeleznek ösztönzést. Az intézményesült egyház is kapjon végre észbe, és a személyesen szerető Isten arcát közvetítse és jelenítse meg az emberek között.
Ez pedig nagyban rajtunk múlik. Valamint az is tény, hogy azok a vallási közösségek, amelyek az állami támogatás (vagy nem támogatás) ellenére is képesek megőrizni a prófétai küldetésüket, vonzóbbak és hitelesebbek a többi, bizony nem egyszer, a „szent cél és Isten országáért” kisebb vagy nagyobb mértékben a világgal korrumpálódott társaiknál.
A táblázat azért azt is jelzi, hogy
megjelent a „hiszek a magam módján” tábor, akiknek hívei mindenhol körbevesznek minket liberális gyökerű nézeteikkel, kényük-kedvük szerint összerakott legó-vallásaikkal.
Ez érhető tetten a vallási hovatartozásukat el nem árulók masszívan erősödő táborában, de a buddhizmus mind divatosabb követésében is. Sajnos egyre több esetben keveredik a keresztények életében a bibliai tanítással, kreálva egy szinkretista „egyéni vallást és hitet”, amelynek Isten igazságához vajmi köze sincs.
Így jöhet létre például a Szkíta és Magyar Szellemiség Központ, amely összekeveri a magyarság őshitét a buddhizmussal. Vagy az indiai gyökerű vallási bólé, ahol Krisztus tanítását az indiai miszticizmus fényében vizsgálják és fogadják el, degradálva az istenit emberi szintekre. És nem kell túl messzire mennünk. Elegendő az egyházi iskoláinkban preferált, keleti szellemi gyökérrel rendelkező küzdősportokra gondolnunk, vagy a jóga jezsuiták által is terjesztett úgynevezett keresztény változatára.
A sok negatív felvetés után azért álljon itt valami nagyon is előremutató, az egyházak irányában nem túl imponáló számok ellenére is.
Kijelenthetjük: örömhír a számok csökkenő tendenciája!
Amennyiben hisszük Isten szavát, miszerint a „maradék megtér”, jó eséllyel mondhatjuk, hogy közel a nap, amelyre a krisztushívők vágyakoznak. Ez a magnyi csoport radikálisan az Úr mellé áll majd. Ez pedig Isten önátadó dicsőítésében ölt testet, zeneileg és az élet minden egyéb területén.
Azt gondolom, ez az igazodás minden bizonnyal a felekezetek határain felül emelkedik majd. A Szentlélek nem súg mást közösségenként, egyet akar. Hát kérjük közösen: „Áradj szét, Lélek”! Ehhez nem feltétlenül szükséges se kampány, se keresztényekkel dugig megtöltött stadionok. (Persze nem baj, ha vannak ilyen alkalmak, csak közben ne veszítsük el az élő kapcsolatot Istennel). Viszont kell majd az elköteleződés Isten mellett – mindhalálig. Csak úgy, mint a kezdetekkor. Izgis, mindnyájunkat felébresztő, aktivizáló folyamatok történnek, itt és most! Hát ébredjünk fel, testvérek, akik még megmaradtunk!
Fotó: Facebook
