Amikor olyan emberről hallunk, aki már megélt 80 vagy akár 90 évet is, arra rá szoktuk mondani, hogy szép kort megért. Szinte minden országban – vagy akár országon belül is – változatos statisztikai adatok látnak napvilágot abban a tekintetben, hogy az ott élők élettartalmának a hosszúsága mennyi, illetve általánosságban mi a jellemző ezen a téren. A számszaki adatokból persze az nem derül ki, hogy az adott személy vagy népcsoport milyen örömökön, megpróbáltatásokon ment keresztül az élete folyamán; pedig ez egyértelműen meghatározza annak a „szép kornak” a tartalmát. Gondolok itt például azokra, akik az 1900-as évek elején születtek; és akik többsége bizonyára meg- és túlélt akár két világégést is. A statisztikák csak egy pillanatképet mutatnak, amiből valamiféle következtetéseket is le lehet vonni; de azt azért tudjuk, hogy ezek nagyon ritkán (szinte sosem) válnak tényekké. Gyakran csak utólag nevezhetünk el biztonsággal korszakokat, bár ezt gyakran menet közben is megtesszük. Valamilyen oknál fogva olyan az ember, hogy a saját életidejét szereti belehelyezni egy, már nevesített korba/korszakba; talán így óhajt a Végtelen része lenni. Az mindenesetre bizonyos, hogy minden élethelyzetnek más-más jellemzői voltak/vannak/lesznek; és ez így van rendjén. A legtöbben általában nem is gondolkodunk el ezen; de ez nem is elvárandó, ezért nem is róható fel hibaként senkinek.
Arról már többször is írtam, hogy az emberiség jelenléte a Föld nevű bolygón, csak egy kis villanásnyi időnek tekinthető a bolygónk 5-6 milliárd évnyi létezéséhez képest; ám az ember megjelenése óta már nemcsak földtörténeti korokról beszélünk, hanem emberi korokról, vagyis inkább korszakokról, ami az átlagos/általános gondolkodási területeken is könnyebben értelmezhető. Kevéssé érdekli a ma élő emberek zömét az, hogy az emberi történelem őskorában milyen hatalmas változások kezdődtek meg akkor, amikor az ember elkezdett eszközöket használni.
Kezdődött ez a sebes fejlődési folyamat a kőbaltával, és a mostani napokban pedig már a Világűr meghódítása van az emberi szándékok célkeresztjében. Pedig a neandervölgyi ember (ősember) megjelenése és a legújabb (mai) kor között csak körülbelül 200.000 (kétszázezer) év telt, ami ugyan már elég soknak tűnhet, de leginkább csak a legutóbbi kétezer év történelme az, ami ismertebb.
Mindig újabb és újabb felfedezések és találmányok határozták meg az éppen akkor élő emberek gondolkodását, viselkedését és viszonyulását egymáshoz és az őket körülvevő világhoz.
Nehéz azt felfogni, hogy az egyre fejlettebb eszközök nem közelebb hozták az embert a Természethez és egymáshoz, hanem észrevétlenül inkább közénk álltak; bár ezt a mai kor embere csak inkább érzi, mint érti.
Fárasztó és szinte kilátástalan, eredménytelen azon gondolkodni, hogy megtaláljuk erre a magyará-zatot, és talán éppen ezért hessegeti is el az ember ezt a problémakört a gondolatai közül; és inkább a mának él, mert ő leginkább csak abban érdekelt. A jövővel – és itt nem a holnapra gondolok, hanem évtizedekre – is foglalkozik néhány megszállott, de ők is inkább azon törik a fejüket többségében, hogy mi is lenne az a terület, amit kutatni kellene ahhoz, hogy a jelenkori napokat még könnyebben, kényelmesebben, aggódás mentesebben lehessen élni. Talán ezért is indulnak űrhajók a Naprendszerünk bolygói felé, hogy onnan olyan, értékes nyersanyagokat hozzanak, amelyekből itt a Földön már szűkében vagyunk. Legyen az akár például hasadóanyag az energiaszükséglet kielégítésére, vagy bármi olyan anyag megszerzése, ami a Földön csak kis mennyiségben lelhető fel, vagy sok nehézségbe ütközne a felkutatása.
Újkor, atomkorszak, legújabb kor, űrkorszak; sokasodnak a korszakok; és már néha az is elég, hogy elteljen néhány esztendő ahhoz, hogy egy még újabb korszakba lépjünk.
A korszakok száma ugyan éppúgy gyarapszik, akár az emberiség létszáma (több mint 8 milliárd ember él a Földön), és a tömegeket érintő mindennapi gondok száma is csak egyre sokasodik; ám az emberiség valamiféle kényelemben tudja magát ennek ellenére. Hogy ez most a tunyaság okán van-e így vagy a tehetetlenségbe való belenyugvás miatt, azt nehéz eldönteni; de
az emberiség lemaradni látszik terveiben az elképzeltektől.
Bár úgy tűnik, hogy a fejlődés rendkívüli, de azt mindannyian látjuk, érezzük, hogy valami kimaradt az elképzelések sorából, és egyre zabolátlanabbul tör rá a tömegekre az idegesség, hogy miként is kellene ebben a fejlettnek gondolt mostani korszakban valamiféleképpen túlélni a mai vagy akár a holnapi napot; talán ez is az értelmezhetetlen felgyorsulás egyik oka.
Amikor is ez a nagy fejlődési folyamat (úgy 150-200 éve) elindult, akkor ugyan az ember még nem tervezte el pontosan, hogy mi is lesz ennek a kifutása. De az Űrkorszak beköszöntével sokak számára egyértelművé vált, hogy rövidesen szükséges lesz elhagyni ezt a bolygót, mert egyszerűen kiéltük belőle mindazt, amit nyújtani volt képes; és rossz gazdaként tulajdonképpen feléltük, lelaktuk, tönkretettük mindazt, amivel – okos gazdaként – megtarthattuk volna az eredeti, „paradicsomi” állapotokat.
Ma már ott tartunk, hogy a tudomány elkeseredetten küzd (mindhiába) azon megoldásért, hogy miként is lehetne tömegesen elhagyni a bolygót. Stephen Hawking (1942-2018) elméleti fizikus ezt úgy nevezte, hogy „kirajzás”; ám ez elmaradt, bár szükséges lenne. Az emberiség itt ragadt a Földön, és ez így is fog maradni, ráadásul ez a 8 milliárd főt számláló tömeg egy olyan népességrobbanás küszöbén áll, amely után olyan korszak jön, amelynek – várható – cselekvési tartamát, valószínűségeit meg sem merem említeni.
Azt, hogy annak a korszaknak most milyen nevet gondolnának – a jelenkori állapotok ismeretében –, azt Önökre bízom. Ugyan, azt is megtehetik, amit én is remélek, hogy: lesz megoldás, de méltósággal el kell fogadni azt, ami ezt majd megelőzi; hiszen ez is meg van írva.
Leitert András
Fotó: pxhere
