Annyiban visszautalok az előző rész tartalmára, hogy az emberi cselekedetek nagyobb része olyan, amit a neveltetési és tapasztalati közeg megkíván; vagyis általunk irányított és szabályozott rendszerű cselekvéssor. De amint elhagyjuk ezt a viselkedési területet, akkor egy olyan közegbe találjuk magunkat, amit nem mi irányítunk, aminek a folyamataiba nincs beleszólásunk; ahol sodor bennünket valami, amit később sem tudunk – és valószínűleg nem is akarunk – megmagyarázni; ez az ösztönök világa. Az emberiség történetében mindig is voltak olyan helyzetek, amikor nem volt egyetértés az élet különböző területein; viták, veszekedések, test-test elleni küzdelmek jellemezték a mindennapokat; és bizony gyakran vér is folyt. Aztán az erősebb, az életrevalóbb győzelmével el is dőltek a viták. Igaz, hogy gyakran nem éppen az igazság nyert teret, hanem a nyers erő; de ez akkor így volt rendjén. Aztán az ember szépen kinőtte az általa használt teret, elszaporodott; és bizony már az ősi küzdelmi szabályok átváltoztak fondorlatossággá, csalássá, megtévesztéssé. Ezek áldozatai ugyan nem pusztultak el mindnyájan, de a számuk egyre csak nőtt; ám a gazemberek, szemfényvesztők szinte ugyanannyian maradtak, és esetleges haláluk után is csak az ő leszármazottaik vehették át a megüresedett helyet. Az évszázadok alatt nem történt természetes „vérfrissítés”, és így olyan beltenyészetté váltak, amely az emberi test és elme végletes torzulásához vezetett. Ez van manapság is; a háborúk és az azok általi pusztulás előszobájában vár a sorára az emberiség.
Amennyiben valaki a háborúk alapvetéseit és/vagy célkitűzéseit szeretné kikövetkeztetni, annak azért lesz ez nehéz (reménytelen) vállalkozás, mert azokban a helyzetekben a már említett ösztönvilág irányítja a cselekedeteket; akár pro (érte), akár kontra (ellene) nézzük. Az emberi lelkivilág és a hozzá kapcsolódó, abból eredő gondolkodásmód és cselekvési jellemzők feltérképezését ugyan a tudomány (pszichológia) már kezdi feltérképezni, de – megítélésem szerint – végtelen útra tévedtek. Mondani szoktam az ilyen helyzetekre, hogy: Ami nem az igazán fontos dolga az emberiségnek, ahhoz nem is rendel az Úr bejárható útvonalakat; bár nem akadályozza meg azt, aki ott akar tévelyegni.
Tehát, akkor meg kell-e fejtenünk / magyaráznunk / indokolnunk ezeket a történéseket?
Ha csak önmagunkat akarjuk ilyenfajta kényelembe helyezni, akkor ezt mindenképpen érdemes megpróbálni; de a következtetéseinket ne vágyjuk másokra is ráerőltetni, mert azzal tovább bonyolódik minden; aztán egyszer csak az ösztönvilág kényszerpályáján találjuk magunkat.
Az írásaimban inkább csak egyfajta útjelzőket szeretnék letűzni; olyanokat, amelyek még az értelmezhetőségi sávban vannak; de azt mindenkire rábízom, hogy a zavarosba meddig megy be. Kéretik ezért, hogy jegyzeteimet ennek fényében kezeljék! Ajánlanám ezt azoknak is, akik magukat ilyen-olyan szakértőnek, elemzőnek, megmondóembernek tartják, hogy ne erőltessék, és főleg ne egyértelműsítsék a meglátásaikat, mert hamar ráeshetnek az arcukra, és sokakat magukkal ránthatnak; szóval, van felelőssége annak, aki véleményt mond.
Ahhoz, hogy a mostani – zsidóság kontra mohamedán – ellentét jelenlegi állapotát egyáltalán képesek legyünk felfogni, ahhoz fel kell ütnünk a Szentföld történelmének könyvét, és legalább Jézus kereszthalálának az idejéig vissza kell benne lapozni. A Szentföldön (ma jórészt Izrael állam területe) mindig is éltek különböző etnikumok (népcsoportok), akár csak a Kárpát-medence I. Világháború előtti településein is gyakran élt együtt 5-6-7–féle nemzetiségi csoport barátságban és békében. A nyugalom és a REND megléte mindig is szúrta azoknak a szemét, akiknek sosem volt elég az, amit a Jóisten nekik rendelt; akik a zavarosban szerettek halászni. Nos, ők gyakran felbéreltek maguknak olyan bajkeverőket, akiket jól kiképeztek, megfizettek azért, hogy zavart keltsenek ott, ahol az éppen nincs.
Ezen ármánykodási szándék alól a Szentföld sem volt kivétel.
Amikor Jézus halálával a kereszténység – mint önálló hittétel – egyértelműen kivált a zsidó hitvilágból, akkor a bajkeverők, főként a pénz hatalmát kihasználók, elérkezettnek látták az időt arra nézvést, hogy ellentétet szítsanak az ott élő emberek közt. A zsidó papság féltette a már megszerzett hatalmát és semmiképpen nem akarta, hogy Jézust tekintsék a Megváltónak, Isten fiának; hanem (szerintük) a Megváltó személye még nem ismert. A zsidók zöme még várja a Megváltót, és az Ószövetségi alapvetések szerint viszonyul a környezetéhez, követi azt a vallást, ami ugyan elismeri az egyedüli és mindenható Istent feljebbvalójának, de nem keresztény; vagyis Jézus személye nem a Megváltójuk.
Innen folytatom a következő héten, mert – belátom, hogy – az eredetileg tervezett két rész helyigényét már kimerítettem, és szükséges ezért egy 3. rész is ahhoz, hogy kerek egész legyen a mondanivalóm.
Tehát, folytatása következik!
Leitert András
