A búcsú gyakorlata az egyház kegyelmi kincsestárának egyik fantasztikus ajándéka. Sajnos a „búcsúcédulás” visszaélések jogosan és maradandó módon vetettek rá negatív fényt. Pedig a búcsú gyökere teljesen evangéliumi és igei alapokon nyugszik, amely egészen az ókeresztény korokig nyúlik vissza. A nem sokkal több mint 500 évvel ezelőtti reformáció „új tanai” és az annak következtében egyedi módon leszűkített bibliai könyvek az eredeti jelentést téves értelmezés irányába vitték el. Ehhez hozzátársult az helytelen képzet, miszerint a földön élők imái révén az elhunytak érdemeket szerezhetnek a haláluk után. Különbség van ugyanis azon búcsúk között, amit életünkben nyerünk el, és aközött a búcsúk között, amely a halottakért szól. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a halottakra vonatkozó búcsúk „csak” könyörgések. Hogyan viszonyuljunk a katolikus egyházban mindmáig kincsként őrzött és gyakorolt búcsúkhoz evangéliumi lelkülettel, a fél évezreddel ezelőttől hozzájuk tapasztott, középkorinak és elavultnak titulált kinézet ellenére?
Az ókeresztény korban, ha valaki hittagadó lett, kizárták az egyházból. Ha azonban volt egy olyan rokon vagy barát, aki példás, hitvalló életet élt – mondjuk vértanúságot szenvedett el vagy pusztán megkínozták Jézus követéséért –, ám ő közbenjárt ezért a hittagadó jóbarátért vagy rokonért, a püspök a hitvalló érdemeiért és óhajára visszaengedte a kitagadottat az egyház közösségébe.
A búcsú gyakorlatának másik gyökere a gyónás utáni elégtétel. Ez leegyszerűsítve azt jelentette, hogy a bűnvallás és feloldozás után a bűneit megbánó személy kapott egy elvégzendő bűnbánati cselekedetet, feladatot. Ebben fejezte ki az ő megtérésének az első lépését. Hitelesítette, hogy ő a bűnbánatát komolyan gondolja. Ez a fajta penitentia sokféle lehetett: imádság, zarándoklat, templomépítés, majd idővel a templomépítéshez történő anyagi hozzájárulás. Ennek eltorzult következményeként jelent meg a „búcsúcédulák” túlüzletiesedett bűnös gyakorlata.
A bűnbánat tettekben megnyilvánuló efféle őszintesége egyáltalán nem idegen az evangéliumtól. A protestáns testvérek ezt kevéssé veszik komolyan. Pedig Jézus a cselekedetekről egyértelműen tanított.
„Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” – olvashatjuk az evangéliumban (Mt 7,21).
Tehát nem azt mondja, hogy „nem kellenek a tettek és csak a hit üdvözít”, ingyen és kegyelemből, hanem azt, hogy kellenek a tettek is.
Azt is mondja Jézus, hogy az utolsó napon az alapján kerül majd mérlegre az életünk, hogy mit tettünk annak során. „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok” (Mt 25,35).
Nem az lesz tehát a mindent eldöntő kérdés, hogy hittél-e bennem, hanem hogy szerettél-e.
Ez a gondolat Jézusnál, miszerint cselekedni kell, és enélkül nincs hiteles keresztény élet fantasztikusan erős. A protestantizmus ezt a vonatkozást kicsit elfelejtette.
Pál apostol amikor kijelenti, hogy nem a törvény tettei, hanem a hit által üdvözülünk, akkor sem a tetteket és a hitet állítja szembe. Nem az erkölcsöt vagy a szeretetet és a hitet teszi a mérleg egyik vagy másik serpenyőjébe. Egyáltalán nem mondja azt, hogy tett nem kell, hanem csak a hit („sola fides”). Ezzel szemben éppen azt állítja a „pogányok apostola”, hogy a törvény tettei (Gal 3,10), vagyis Mózes és az ószövetség már nem elegendő. Egyértelműen kifejezésre juttatja, hogy az eddigi üdvrend tökéletlen volt és nem tudott igazi megigazulást adni. Az csak Jézus által jött el.
Vagyis Pál mondatait így kell értelmeznünk: nem Mózes által üdvözülünk, hanem Jézus által. Ez tehát nem a hit és a tettek szembeállítása. Ha mi az utóbbi kijelentés szerint idéznénk az apostol iránymutatását, akkor azt csak hiányosan, elferdítve tehetnénk meg, mert lehagynánk, hogy itt a törvény tetteiről van szó.
A törvény tettei alatt nagyon konkrétan a mózesi üdvrendre kell gondolnunk. Nem egy általános, filozófiai axióma hangzik tehát itt el a Bibliában Pál apostol szájából, hanem egy üdvtörténeti. Ez a megkülönböztetés pedig alapjaiban teszi helyére a „csak a hit által van üdvösség” protestáns értelmezést.
El akarja mondani: eddig az üdvösség útja nem volt tökéletesen kinyitva. Az út az embertől az Istenig tökéletesen nem létezett. Ezt Jézus nyitotta meg mint emberré lett Isten, aki ezt a szakadékot áthidalta önmagában az Ő keresztje által. Tehát csak Jézusban van üdvösség – ezt akarja Pál apostol üzenni.
Azt is hozzáteszi máshol, hogy a hit a szeretet által tevékeny. „Krisztus Jézusban ugyanis sem az nem számít, hogy körülmetélt valaki, sem az, hogy körülmetéletlen, hanem csak a hit, amely a szeretet által tevékeny” (Gal 5,6). Megint máshol – miután rávilágít, hogy „kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék” – arra tanít, hogy „az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket” (Ef 2,8-10). A tesszalonikaiaknak a hit cselekedeteiről ír, amely által szintén azt szögezi le, hogy
a hit az egy aktív dolog, amelyben tettek is vannak.
Ez a tenniakarás a bűnbánatra is vonatkozik. Jézus a kibékülésre buzdít az ellenféllel szemben: „Ellenfeleddel szemben légy békülékeny idejében, amikor még az úton vagy vele, nehogy átadjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a poroszlónak, és börtönbe kerülj. Bizony mondom neked, nem szabadulsz ki, amíg az utolsó fillért is meg nem fizeted” (Mt 5,25-26). Ez az „utolsó fillér megfizetése” utalhat az evangéliumban a tisztítóhelyre – még ha áttételesen is. Már az egyházatyák úgy értelmezték ezt az evangéliumi szakaszt, hogy az „amikor még úton vagy vele” a mi földi életünket jelenti. Vagyis a földi élet után van még lehetőség arra, hogy a „tartozást” megfizessük.
„A lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, mást senki nem rakhat. Kinek-kinek munkája mutatja majd meg, hogy erre az alapra aranyból, ezüstből, drágakőből, fából, szénából vagy szalmából épít-e. Az (Úr) napja ugyanis nyilvánvalóvá teszi, mivel tűzzel érkezik, és a tűz majd megmutatja, kinek mit ér a munkája. Akinek építménye megmarad, jutalomban részesül. De akinek műve elhamvad, az kárt vall. Maga ugyan megmenekül, de csak mintegy tűz által” (1Kor 3,11-15) – írja Pál apostol a korinthusiaknak.
Pál apostol előbbi utalása, ha homályosan is, de vonatkozhat a tisztítóhelyre. Krisztus az alap. Van, aki szalmából, más szilárd anyagból épít rá. Aki gyengéből épített, annak a műve ugyan elpusztul, de önmaga megmenekülhet mintegy tűz által. Ez azt üzeni tehát, hogy van még a bűnös ember számára is tisztulási lehetőség, ami által ő megmenekülhet.
Az első apostoli hitvallás szerint az egyház a „szentek egyezsége”. Ez azt jelenti, hogy egy, nagy Krisztus-testnek vagyunk a részesei. Egymásért közbenjárunk.
A búcsú ezt jelenti: egy földi ember bűnbocsánatért könyörög, a mennyei egyház tagjait is segítségül hívva, Krisztus érdemeire való tekintettel.
Erre egy különleges forma alakult ki, a búcsú, amelynek eredeti megnevezése: „az egyház hivatalos imája egy adott személyért”. Az egyház imádkozik a konkrét emberért. Aki a búcsú feltételeit elvégzi, a „mennyei kincstárból” – amely Krisztusnak és az üdvözülteknek az érdemei és imái – részesülhet. Az egyház feje közbenjár érte hivatalosan. A szentmise esetében ennek ünnepélyes formáját láthatjuk. Az egyház végképp eltörölte a mennyiségi kategóriákat. A kegyelmek mértékében nem tesz különbséget, hiszen az Isten dolga egyedül.
„A (Bárány) odament, és átvette a trónon ülő jobbjából a könyvet. Amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt. Hárfája volt mindegyiknek és tömjénnel tele aranycsészéje – ezek a szentek imádságai. Új éneket énekeltek: »Méltó vagy, hogy átvedd a könyvet és feltörd pecsétjeit…«” (Jel 5,7-9). A Jelenések könyvének ez a képe szintén szemlélteti, hogy közbenjárunk egymásért. A szentek imáit fel lehet ajánlani Istennek.
Az „aranycsésze” pedig a dicsőítés kifejező szimbóluma. A vének leborulnak a Bárány előtt és új éneket énekelnek. Ez az „új ének” Isten dicséretének himnuszaira vonatkozik. A megváltott ember énekét és lelki-szellemi attitűdjét jelenti. Azét, aki minden megpróbáltatás ellenére képes volt igent mondani Isten tervére és akaratára. Éppen úgy, mint Jézus a Getszemáni-kertben („de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd”), vagy ahogyan Mária az angyali üdvözletkor („legyen nekem a te szavaid szerint”).
Amikor tehát a hit cselekedeteként szemléljük az egyházi, tettekben megnyilvánuló búcsú gyakorlatát, lényegében igazodásról beszélünk az Atya akaratához, amelyre éppen Jézus adott példát a kereszten, illetve a szentek, akiknek olyannyira Krisztus lett a mindenük, hogy a második isteni személy végül teljesen átragyogott az életükön. Az ő transzparensé vált dicsőítő életpéldájuk „felszálló imák” azokért, akik megbánva bűneiket az üdvösség felé vágyakoznak. A búcsú bűnbánó, érdemszerző attitűdjének hátterében végül is Isten dicsőítése fedezhető fel.
