A liturgikus zene három ismertető jegye, hogy az szent, művészi és egyetemes. Az első két karakterisztikát könnyen képesek vagyunk értelmezni, mint megfogható jellemvonást Az „egyetemesség” alatt azonban már nem ugyanazt értik sokan. Pedig ez a harmadik legalább annyira elengedhetetlen, mint az első kettő. És talán ennek megválaszolása még jobban megvilágítja a „szentség” és a „művésziesség” fogalmát.
Az egyházzenében „gyakran érezzük úgy, hogy az irányzatok és alkotások színes sokféleségében jó és rossz vegyül. Sőt talán még a jóval is lehet baj: önmagában ugyan jó, de nem helyénvaló, nem odaillő, nem szerves. Ilyenkor szinte arra vágyunk, hogy a sokféleség mérséklődjék, tevékenységünk közös és biztos alapra épüljön” – fogalmazta meg egyik írásában Dobszay László.
A néhai egyházzenész géniusz szerint az istentiszteleti zene egyetemességének jópár ismérve határozható meg. Az énekek többségénél a szövegek közvetlen forrása a szent könyv. Az ősi egyházzene beszédes jellege, ahol a muzsika objektív távolságtartással, szinte részvétlenül halad végig a szövegen. Jellemzi a recitációs kultúra és a drámai jelleg. A liturgia és a liturgikus zene organikus, szerves felépítettsége és relatív kötöttségéből következik, hogy a zene nem ötletszerűen ilyen vagy olyan. Ehelyett sokkal inkább az organikusan felépülő istentiszteletből születik ilyenné vagy olyanná. Emellett pedig a gyülekezetnek és a képzett énekesnek szerepe kiegyensúlyozott és pontosan meghatározott. Végül pedig elengedhetetlen a zene szakralitásának kérdése.
„Világos, hogy egyedül csak Isten szent, s minden más csak annyiban szent, amennyiben hozzá tartozik.
A régiek más-más féle szavakkal, de hitet tettek arról, hogy a szent zenének a múló divatok fölött állva, valami kozmikus és egyben isteni rendhez alkalmazkodva kell segítenie az Isten és ember közti híd épülését” – emeli ki Dobszay László.
Mindebből az következik, hogy nem jelenthetjük ki: elegendő, ha minden liturgikus zenei szolgálatot teljesítő énekes vagy zenész a saját lelki világán keresztül kapcsolódik be az egyetemes szentmisei szolgálatba. Ebben az esetben ugyanis egymásnak feszülne a „múló divat”, illetve az egyéni ízlés a kozmikus isteni renddel.
Székely János püspök ebben a kérdésben korábban azon az állásponton volt: kell tudnunk felülemelkedni a konzervatív és a haladó kategóriákon. Az örökhöz való visszatérés a lényeges.
Aki Krisztust követi és rá figyel, annak túl kell lépnie azokon a sémákon, hogy konzervatív vagy haladó, és valóban az evangéliumra kell figyelnie, amely örök.
Az evangélium, amely a mai világ, és a mindenkori világ előtt hol konzervatívnak, hol haladónak tűnik, meghaladja ezeket a kategóriákat – vélekedett a katolikus főpásztor.
Éppen ez az „örökre figyelés” emeli felül a múló divatokon a megszólaló zenei darabokat. Stílusoktól függetlenül, hogy a kozmikust legyen képes szolgálni. Amint pedig ez a szemlélet válik viszonyítási ponttá egy adott, liturgiában felcsendülő, azt szolgáló zenemű esetében, már végső soron nem a zene, hanem az isteni szó – amelyet a zene alázatosan röppent fel – fogja „kétélű kardként” elérni az emberi szíveket.
Ezzel az alázatos hozzáállással a szolgálatot végző előadó veszít ugyan a személyes, művészi ambíciójának megmutatásából. De éppen ebből ered a liturgikus és dicsőítő zenei szolgálatának lényege.
Ezzel a magatartásával valóban szíveket nyerhet meg Istennek. Még akkor is, ha az adott zenei megfogalmazás az egyéni, szubjektív ízlések szintjén végül aztán különböző reakciókat vált ki a liturgián résztvevők közösségéből.
Teljesen igaz, hogy szükség van új zenére, hiszen minden kor minden emberének meg kell fogalmaznia saját válaszát a megváltó Isten szeretetére. Ám egyáltalán nem mindegy, hogy ez a felelet a megváltás kozmikus, a történelem egészére vonatkozó jellegét tolmácsolja-e, vagy valamiféle, attól elszakadó zenei és érzelmi magamutogatás.
Fotó: pxhere
