Ahogy közeleg szent Karácsony ünnepe, egyre több fény jelenik meg a környezetünkben; kerítések, kertek, sőt egész épületek öltenek „fényruhát”, és mi csak gyönyörködünk ezekben, mert némelyik igazán ízléses és elegáns. Legtöbben a lelkünket is igyekszünk kifényesíteni – akár egy használt cipőt –, újjá varázsolni; de legalábbis elhinni, hogy az egész elmúlt esztendő sarát nyomtalanul eltüntethetjük. Adakozunk, mert (állítólag) adni jobb, mint kapni. Ráadásul ilyenkor jó néhány olyan fórum van, ahova csak egy telefonhívást kell elküldeni, és máris „letudhatjuk” így a ránk nehezedő közösségi nyomást; és ha megkérdezik, akkor magabiztosan mondhatjuk, hogy mi aztán nem fukarkodtunk kettő-három hívást is elküldtünk ennek és/vagy annak a szervezetnek a javára, akik a nélkülözőket segítik egész évben. Nélkülözők ugyan az egész év folyamán vannak körülöttünk, de hát ki ér rá azokkal foglalkozni ebben a felgyorsult világban; elég a magunk gondjait/feladatait/kihívásait megoldani. Na de most, a nagy fényárban úgy illik, hogy kissé lassítsunk, szétnézzünk; és akár meg is lássuk a megsokasodott árnyékok egyikét. Mert ugye az egyértelmű, hogy bármennyi fény is keletkezik, mégis maradnak árnyékos helyek; ráadásul a nagy világosság ellenpontjaiként talán még sötétebbekké, komorabbakká is válnak.
Évek óta nem hagy nyugodni az a problémakör, ami a bővölködés kontra nélkülözés valóságának a súlyát jeleníti meg és rakja a gondolkodó, tenni akaró emberek vállára. A bevezetőmben némi iróniát (rejtett gúny) is érezhettek a gyakorlott ÚTRAVALÓ olvasók; vállalom, olyannak is szántam. Nem azért, mert bármiképpen is bántani akarom azokat, akiknek – legalább – ilyenkor az eszükbe jutnak a testileg-lelkileg gyarlók, vagy az ezek valamelyikében hiányt szenvedők. Inkább az a fájdalmas hiányérzet zavar, ami egész évben ott sustorogja a fülem mellett, hogy: Miért hallgatsz; miért nem kiabálsz? Miért nem írod le azt, amit mindenkinek tudnia kellene?
Azt, hogy nem elég csak az ünnepek idején meghatódni a világ búján-baján; ennek is ugyanúgy ott kellene lennie (képletesen) a terített asztalon, a minden jóval megrakott tálak mellett; és ez nem azt jelenti, hogy rosszkedvűen kell elfogyasztanunk a táplálékunk vagy, hogy bűntudattal kell használnunk az életünket megkönnyítő eszközöket. Nem! Inkább a lelki tunyaság, na, az zavar.
Környezetvédelmi szakemberként gyakran oktattam felnőtteket; és leginkább a szemét – a helytelenül elszórt hulladék – kérdése merült fel szinte mindenkiben eleinte. Erre gyakran azzal mentegettem a „szemetelők” tömegét, hogy: Ugyan nagy baj az, hogy az emberek eldobálják a piszkukat; ám, még nagyobb a baj akkor, ha nem tudják, hogy ez baj. Lehet, hogy eleinte nehezen érthető az előbbi mondat, de ha újra elolvassuk és átgondoljuk a tartalmát, akkor rögtön megérezzük a súlyát. Nos, számomra ilyen az adakozás kérdése; már ami az átlagosan, és/vagy a kifejezetten jólétben élő sokaságot érinti a földkerekségen.
Jó, tudom, hogy minden napnak megvan a maga baja, és mindenkinek (is) vannak terhei; láthatóak és láthatatlanok egyaránt; és ezeken igyekszünk elsőként javítani, könnyíteni. Ez természetes és helyénvaló is; ezekért aztán nincs is mit a szemére vetni senkinek. Csak abban a jóleső bizsergésben kellene talán rövidebb időt eltölteni, ami akkor járja át az embert, ha ügyesen, okosan megoldott egy vagy több, könnyebb vagy nehezebb feladatot. Igen, ez jó! A siker(ek) fényében jólesik fürdőzni; és az sem feltétlen elítélendő, ha ilyenkor kicsit megmártózunk a hiúság tengerében. Ismétlem: kicsit! De bizony, a sikerek kérészéletű fényében pancsoló világias emberfia az nemcsak süket, hanem vak is; sőt, ez az állapot gyakorta állandósul is. Ezért nem kell nagyon csodálkoznia a gondolkodóknak, hogy ennyire szétszakadt lelkileg az emberiség.
A kampányszerűvé silányult adakozási folyamat eredménytelensége – tisztelet, mély tisztelet annak, aki adakozott – jól látszik az egyik népszerű televíziós műsor által gyűjtött összeg kicsinységén – a telefonos adományok (egy hívás = 500 Ft) összege nem érte el a 300 millió Forintot. Könnyen értelmezhető ez a kijelentésem akkor, hogyha tudjuk: Magyarországon több mint 9 (kilenc) millió telefon van magánkézben. Ha ennek csak a fele (4,5 millió) hívta volna az adományvonalat, akkor több mint 2 milliárd Forintnak illett volna összejönnie. Igen, más adományvonalak is voltak, de a példám arányai okán érthető a lényeg. Hát ez az, amiért számomra a világi csillogás fényei megtörtek. Ha ez a milliárdos összeg havonta a rendelkezésére állna a segélyszervezeteknek, akkor inkább lenne okom/okunk a derűlátásra.
ISTENEM! MINDENHATÓ URUNK!
Könyörgöm Hozzád, hogy nyisd meg az emberek szívét egymás felé! Ne hagyd, hogy teremtményeid ártatlanjai szükséget szenvedjenek, és mindenki boldogan magasztalhasson Téged mindörökké! Ámen!
Leitert András