Az ablaknál ülve bámészkodtam kifelé – nézve a kihelyezett madáretető körüli nyüzsgést –, és kissé ijedten állapítottam meg azt is, hogy az udvari hőmérő higanyszála bizony +13 0C-t mutat; ráadásul ez északi oldalon, árnyékban értendő. A látvány valójában nem emiatt volt ijesztő; én ekkor arra gondoltam, hogy a fagyok hiánya a kártevőket segíti a túlélésben, és sok küzdelemmel fog járni a gyümölcsfák megvédése idén nyáron is. A madárkák viszont örömmel szedegették a magokat, a macskáink meg sütkéreztek a napsütésben; tudván, hogy az etető túl messze van a kerítéstől; nekik pedig nincs szárnyuk, így – most is, mint mindig – elmarad a madárvadászat. Tehát, néztem ezt az „életképet”, és akár a megelégedettség is eltölthetett volna; ha nem az vagyok, aki … De, hát az vagyok, és mindenben keresem az isteni rendet; pontosabban szólva látom a REND hiányát. A madárkák ugyan boldogan csivitelnek, civódnak (veszekszenek) egymással, de azonnal szétrebbennek, amikor valamiféle veszélyt észlelnek. A macskák az ilyen általános, apró – őket nem veszélyeztető – zajokra csak a fülüket állítják irányba, de nem inalnak el. Azt nem tudom, hogy a madaraknak és a macskáknak van-e lelki életük, és ki-ki csak a saját ösztöneinek enged; de azt tudom, hogy az embernek van lelke, amit nem az ösztönök irányítanak; és bár szeretne szárnyalni, de vagy nincs szárnya, vagy ha van is, akkor az csak kicsi és erőtlen. Hát, el is jutottam az emberhez, magamhoz (is), bár a Természetet csodálva, annak a megzavart tökéletessége okán aggódva jutottam el e gondolati körhöz. Ezt megértve úgy látom, hogy lesz mit tennünk az emberi lélek szárnyalási képességének a javításáért.
Igen, sokat foglalkozom a lélekkel, mert az ember hajlamos arra, hogy főként a testével – legtöbbet a külsejével – legyen elfoglalva. Magam is ezt tettem 40 évig, mert a környezetem is ezt követelte meg tőlem; bár annyi előnyöm volt, hogy a másokban lévő elhanyagolt lelki állapotokat, érzelmi határozatlanságokat, a tudat és a viselkedés emiatti felkészületlenségét a magam javára tudtam fordítani. Ez egyáltalán nem érdem; sőt, csak pillanatnyi sikereket hozott, de mások életében sok galibát okozott/okoztam; szóval tudom, hogy mit beszélek.
Ki merem jelenteni, hogy ez a – külsőségekre fókuszáló – folytonosság a mai napig nem szakadt meg, ha a világot nézem. Nálam akkor fejeződött be, amikor már a hazugságaim is elfogytak, és már nem maradt semmi, ami kihúzhatott volna abból a gödörből, amit magam ástam, magamnak. Ez 20 éve volt. Akkor minden összeomlott körülöttem (magánélet, anyagiak),
és ahogy ott álltam a tükör előtt, néztem magam; néztem a testbe csomagolt semmit.
Éreztem ugyan, hogy valahol benn, nagyon mélyen vergődik, nyüszít valami. Valami, amit léleknek neveztek gyerekkorom idején, és nagy reményeket fűztek hozzá a családtagjaim; lehet, hogy még én is.
Aztán jött a világi világ, és a felszínes csillogásával játszi könnyedséggel térített le arról az útról, ami az értelmes célok felé vezetett. Ráadásul – amit az előzőekben már jeleztem – arra is megtanított, hogy miként tudok mások lelkével, gondolkodásával játszani.
Hát, ez volt a „széles út”; bár akkor nem tudtam, hogy ez mit jelent.
Ma már értem, hogy könnyen járható út ez, de a hosszú, jól belátható egyenes végén mindig éles kanyar jön, elfogy az út, szakadék következik; és ha nincsenek szárnyaid, akkor bizony elkezdesz zuhanni. Így jártam én is. A zuhanás közben még éles sziklákba is beleütköztem, és összezúzódva zuhantam, zuhantam, zuhantam … Gondoltam, hogy ez csak egy álom, és még a becsapódás előtt fel fogok ébredni.
Hát, nem ébredtem fel; illetve a becsapódáskor jöttem rá arra, hogy ez nem álom, hanem a rögvalóság.
Előtte gyakori, visszatérő álmom volt, hogy mászok felfelé egy égig érőnek tűnő létrán; a létra vége a felhők között van, és – gondoltam álmomban, hogy – ez biztosan a csodák palotájába visz. Aztán elfogytak a létra fokai, ráadásul a létra elkezdett dőlni hátrafelé. Magasan voltam, de tovább sem és visszafelé sem mehettem; elfogyott a menekülési idő is, de mindig felébredtem a fájdalmas ütközés előtt. Megkönnyebbülten sóhajtottam, és éltem tovább a megszokott életem; pedig ez már komoly figyelmeztetés volt. Aztán volt egy autóbalesetem is, aminek hatása sokáig fájt.
Ekkor már megéreztem, hogy sem a haladási sebesség sem az irány nem jó, de a világi világ nem hagyott békén, csak űzött tovább; mígnem egy betegség le nem rogyasztott. Ez volt az a pont, ahol elhagytam a széles utat, és
átléptem arra a „keskeny útra”, ami mindig is ott volt mellettem, de csak legyintettem rá; pedig ez volt a mindenkori kegyelem útja.
Az elmúlt 20 esztendő alatt megtanultam járni ezen az úton; sőt, már nemcsak testként léteztem, hanem már a lélek is fejlődésnek indult a „bőrkabát” alatt, és a kicsiny szárnyai is nőnek, erősödnek azóta; időnként már szárnyra is kapnak. A mindenkori kegyelem útján ugyan nem könnyű járni, mert igen keskeny, de nem billeg és nincsenek csapdák.
Ez a HIT útja; Jézus elfogadása, próbáink megértése. Ezen az úton elég csak arra összpontosítani, hogy a világi hívságok le ne térítsenek róla. Aki ezt az utat választja, azt még eleinte meg-megkísérli a világ lerántani; de aztán, ahogy a szárnyak erősödnek és a világ látja, hogy nem félsz már semmitől, békén hagy és egy másik, gyenge szárnyacskájú áldozatot keres magának. Nem adja fel, mert eddig mindig talált olyan, röpülésre még képtelen lelkű testet, amit be tudott csalni a Pokol ketrecébe. Ezért kell nagyon figyelni a kapott jelekre; azok Isten figyelmeztetései. Persze, a védelmi vérteket se hanyagold el sose, mert könnyű megbillenni.
Kívánom mindenkinek, hogy erősítse lelki szárnyait, hogy a megpróbáltatások idején se essen ki a kegyelemből; és kérem, hogyha elhívást kap, akkor nyújtson segítő kezet annak, aki zuhanni készül.
Leitert András
Fotó: pxhere