Csak az embernek adatott meg, hogy könnyekkel is kifejezhesse érzelmeit; ám ezzel nemcsak a saját lelki állapotát képes megmutatni, hanem a környezetében lévőkre is hatással van. Könnyezni vagyunk képesek, ha öröm vagy bánat ér bennünket, vagy ha valamiféle megható dolgot látunk filmen, de egy könyvben leírt események okán is; és még sokáig lehetne sorolni. Nem is csodálkozunk ezen, hiszen az életünk része ez képesség, bár vannak olyan téveszmés emberek, akik a könnyeket valamiféle gyengeségként azonosítják és szégyellnivalónak tartják. Pedig sírni az azt jelenti, hogy szabadjára engedjük az érzéseinket; sőt szándékunk is jelezni a környezetünk felé azt, hogy milyen lelkiállapotban is vagyunk éppen. Nyilvánvaló, hogy ez által megnyitjuk lelkünk ajtaját – mintegy kitárulkozunk –, ami esetenként egyfajta kiszolgáltatottsági helyzetet idéz elő, és sajnos van olyan, aki ezt önérdektől vezérelve ki is használja. Mindannyian találkoztunk már őszinte együttérzéssel is, de ennek az ellenkezőjével is; számító képmutatással. Sőt, láthattunk már olyan könnyeket is, amelyek nem őszinték voltak, és csak a „hatásvadászat” okán hullottak ki valaki szeméből; és az ilyenre csak később jövünk rá. A könny nagy érték; merjük elhinni bátran, hogy igaz érzelmeket fejez ki, akár más szemében látjuk, akár a magunk érzései fejeződnek ki ekképpen.
E bíztatás ellenére is azért esetenként megmozdul a „kisördög” bennünk, ha könnyeket látunk; de ezt inkább megérezzük, minthogy tudatosan erre figyelnénk. Leghelyesebb, ha a saját könnyeinkkel foglalkozunk, azok indíttatását és/vagy őszinteségét tesszük értelmezésünk mérlegére. Ha arra a meggyőződésre jutunk, hogy a könnyeink őszinte indíttatásúak, akkor nincs mitől tartanunk; sírjunk csak nyugodtan, amikor csak szükségét érezzük ennek. Csak azokat a könnyeket kell restellenünk, amelyek hazugok. Ám, ha már megtettük az első lépéseket az Úr felé, akkor nagy valószínűséggel nem fogunk ebbe a világi csapdába esni, és nem kell tartani a szégyentől.
Sőt – és főleg –, a világ előtti magyarázkodás kényszere tűnik így el örökre a hitben élőknek, hiszen a Mindenható Isten „értékelésére” kell csupán figyelniük. Ő előtte az őszinte tettek nem szorulnak a megmagyarázás kényszerére.
Egyébként óriási megkönnyebbülést jelent az, ha már nem is merül fel bennünk az a szándék, hogy a tetteink bármelyikét megértessük a világgal; hiszen nem annak kell megfelelnünk. Magyarázkodni egyébként csak a világi bíróságokon szokás; de ott is csak annak, akinek magyarázkodásra van szüksége, mert „vaj van a füle mögött”. Ha már a világi bíróságoknál tartunk, akkor joggal felmerülhet bennünk, hogyha külső kényszer okán odakerül valamelyikünk, akkor miért kell ott megmagya-ráznunk bármit is a bírónak. Erre mondhatja a világ, hogy ez a fajta rendszer alakult ki az idők folyamán, és mivel a hívő emberek is ebbe a közegbe születnek bele, ezért rájuk is ez vonatkozik, Hát, nem!
Idézzük csak fel a Szentírásból a Máté 5:37 szavait: „Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.”
Ezt most azért hoztam ide, mert nekünk nem kell magyarázkodnunk senki emberfia előtt akkor, ha nincs bűnünk; és nem kell rimánkodva, térden csúszva, valós vagy álságos könnyek mögé bújva a porba vetni keresztényi méltóságunkat sehol. Ezt a hozzáállásunkat ugyan nem fogják elsőre megérteni – főleg nem a bíróságon –, habár a világi jogban is tiszteletben kell tartani az egyén vallási meggyőződését. Ha biztosan vagyunk az ártatlanságunkban, akkor elég csak a lelki meggyőződésünkre és az előbbi idézetre hivatkoznunk, és megkérni a jelen lévő jogtudósokat, hogy csak olyan kérdéseket tegyenek fel, amire csak Igen!-nel vagy csak Nem!-mel lehet válaszolni. Meglátják, hogy a legkörmönfontabb ellenérdekelt ügyvédnek is beletörik ebbe a bicskája, hiszen ezt nem tanítják egyik jogi iskolában sem. Nekünk meg nem kell se csűrcsavart szóval, se hamis könnyekkel alátámasztani az igazunkat, hiszen tudjuk, hogy az Úr ítélőszéke előtt sincs erre szükség. Lehet, hogy ezt ott és akkor zokon veszi a földi bíróság, de az igaz keresztényeknek ettől sem kell félniük.
Úgy tűnhet, hogy kissé elkanyarodtam a könnyek valódiságának kérdésétől, de valójában a világias viselkedés gyengeségét akartam az előző példával bemutatni, hiszen a jogilag jól felkészült ügyvéd könnyen meg tudja védeni a bűnöst egy világi grémium (testület) előtt, de
az Úr előtt nincs esélye a kiskapukat ismerőknek. A világi viselkedés és a világi jog nem keresztényi rend;
ám ha következetesen a keresztényi értékrendet képviseljük, akkor minden, így vagy úgy elejtett könnycseppet a maga valójában tudunk értelmezni; és senki nem tud becsapni bennünket egy hatásosnak vélt színészi alakítással. A Mindenható Istenben hívők ugyan alapból feltételezhetik a könnyek őszinteségét, de hosszútávon nem becsaphatóak, mert az Isten az alapvető jó szándék mellé olyan tudást is ad, ami megvédi a hívők lelkét.
Akkor hát lehet-e/szabad-e hinnünk a könnyeknek?
Igen! Ha már hitben erősek vagyunk, és ezért nem félünk semmitől, akkor: IGEN!
Leitert András
Fotó: pxhere
