A „csillag”, ami itt van a Földön (bár nem erről álmodtunk)
Eredetileg nem ezt a címet adtam a mostani írásomnak, de azt túlontúl ijesztőnek éreztem, hogy úgy mondjam – túlságosan direktnek (egyértelműnek); így hát változtattam rajta. Jobbnak gondoltam, ha a Tisztelt Olvasó alakít ki magának egy saját képet a leírt tartalom okán, és nem én határozom meg azt. Ráadásul, ha csillagokról beszél az ember, akkor eszébe jutnak azok a lágy nyári éjszakák, amikor nézte a milliárdnyi apró fénypontot az égen, és megérintette a Végtelen – főleg akkor, ha nem is csak egyedül bámészkodott. Való igaz, hogy sokmindent elő- és felidéz az emberben a fent leírt helyzet, és jó is visszaemlékezni arra, hogy mennyi vágy és elképzelés fogalmazódott meg akkor, ott, fiatalon. Igaz, hogy még ma is megérint a Tejút látványa; és még manapság is elvarázsol az a tudat, hogy magam is része vagyok ennek a csodának. Szóval, a csillagok esetén inkább a szépre szoktunk gondolni és nem arra, ami a kövekezőkben le lesz írva; habár ha megérezzük az ellenpontok mibenlétét, akkor még inkább értékelni fogjuk álmaink csillagdáját.
Még ma is elbűvöli a fiatalokat és az idősebbeket is egyaránt a „Csillagok háborúja” című, már-már eposszá (hőskölteménnyé) nemesedett mozifilm-sorozat, ami a távoli (vagy nem is oly távoli) jövőben játszódik; a JÓ és a ROSSZ örök harcát mutatja be olyan képi látványelemekkel, amelyektől minden nézőnek tátva marad a szája.
Az, hogy ez az egész csillagközi csimm-bumm cirkusz jobbára csak egy jól kigondolt és nagy anyagi hozadékot eredményező, sikeres üzleti vállalkozás, azzal most ne foglalkozzunk. Menjünk inkább vissza a kezdetekhez, 1977-be; amikor is az első rész szinte megbabonázta az akkori moziba járókat, hiszen egy olyan képzeletbeli világot mutatott be, amivel talán még álmainkban sem találkoztunk; 13 éves voltam akkor. Volt egy alaptörténete az egésznek, álombéli űrkörnyezetben játszódott és mesei tartalommal bírt.
Mivel addig is bele tudtuk élni magunkat a mesékbe (Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese), ahol hétfejű sárkány, vasorrú bába, Hétszűnyű Kapanyányi Monyók, parázsevő táltos paripa éppúgy volt, mint ahogy volt Szélkötő Kalamona és ördögök öreganyja is. Mondhatni azt, hogy mesékkel el voltunk látva bőven, de ez az említett amerikai űrfilm letaszította a gyerekek képzeletében az addig első helyen álló és csodált igazságosztókat, rendíthetetlen katonákat, sárkányokat legyőző bátor legénykéket. Akkor már én sem Zorrót tartottam a legkiválóbb hősnek, hanem az igazságért fénykarddal harcoló jedi lovagot (ejtsd: dzsedi).
Akkor a jó jedik harcoltak a rossz jedi-vezér ellen, akár csak azokban a mesékben, amelyeken felnőttünk; csak ezeknek más volt a nevük. Az is mese volt, és ez is mese; ráadásul el is akartuk hinni. Azóta eltelt több mi 40 év, és nemcsak a mai fiatalokat vonzzák a sorozat legújabb részei, hanem a magam korabeli felnőtt családapákat és -anyákat is, akik „beleragadtak” ebbe a képi világba, és minden olyan képzeletbeli (virtuális) világot képesek elfogadni, amit eléjük tesz a fogyasztói társadalmat bábként irányító szórakoztatóipar. Igen, ma már – talán érettebb fejjel – ezt veszélyesnek tartom, hiszen az új és még újabb korosztályok úgy nőnek fel, hogy nem tudják, de lehet, hogy már nem is akarják az igazi világot megkülönböztetni a képzeletbelitől; elmosódnak a kettő közötti határok, az álom és a valóság mezsgyéi átjárhatóvá válnak, mindent (is) meg lehet tenni felelősségre vonás nélkül.
Aki látta az előbb említett űrsorozat legelső részét, az talán még emlékszik az ott megjelenített „Halálcsillagra”, ami a Gonosz Birodalmának az akkor éppen még épülő, központi bolygója volt. Egy vészjósló, sötét, félig kész építmény volt; szinte sugározta magából a pusztítás félelemkeltő szándékát. Már akkor is (13 évesen) éreztem, hogy a Halálcsillag az rettenetes dolgokra képes. Olyan hatással volt rám ez a látvány, hogy felnőtt fejjel sem felejtettem el, habár én hamar lerúgtam magamról ezt a történetet; a második rész után (A Birodalom visszavág) sikeresen „lejöttem” erről az agyzsibbasztásról. El is felejtettem jórészt mindent ebből a történetből, de a Gonosz Birodalmának még épülő bolygója, annak képe megmaradt; nem is értettem, hogy miért.
Aztán, amikor Magyarország 2004-ben az Európai Unió (EU) tagja lett, és az akkori Híradóban megláttam az EU Parlament központi épületét, nos, akkor leesett a tantusz; megértettem, hogy miért is nem hagyta a Teremtő elfelejteni a „Halálcsillag” látványát.
A brüsszeli építmény kísértetiesen hasonlít számomra a filmbéli, Gonosz Birodalmához; és ez nem véletlen. Mára mindenki számára bebizonyosodott, hogy a brüsszeli döntéshozó, jól irányított hatalmi rendszer mindent el akar pusztítani, ami az uralmát veszélyezteti. Nemzeti érdek, gazdasági és politikai önállóság (szuverenitás), véleményszabadság, hazaszeretet, nemzeti meggyőződés (identitás), család- és gyermekvédelem, kereszténység; mind-mind abba a rendszerbe tartoznak, amit végleg el akarnak törölni a Föld színéről.
Ma már féktelenül és ráadásul nyilvánosan rontanak neki a Mindenható Isten által megteremtett fizikai és lelki értékrendnek; semmitől és senkitől nem tartva mutatják ki a „foguk fehérjét”. Ráadásul közben felnőtt már legalább két korosztály (gyermekeink és unokáink), akik már ennek a Földre leszállt „csillagnak” a bűvkörében vállnak számukra észrevétlenül áldozatává annak a pokoli árnyékvilágnak, ami ellen csak az Isten védhetné meg őket.
Ők még talán nem – vagy csak kevesen –, de mi sokan ismerjük már a Mindenható Úr erejét; úgyhogy most nekünk kell értük, a vágyott jövőért csatasorba állnunk; és csak bízni és hinni kell a Teremtőben. Hinni azt, hogy utódaink is vágyakkal telve néznek majd fel a mennyboltra, és minden csillag a helyére kerül.
Leitert András
